Az emberiség többsége egész életében vadász volt

Csincsa Tibor a kanadai Ontarióban élő magyar erdőmérnök mindig is arra vágyott, hogy vadász legyen, és végül trófeagyűjtemény nélkül vált azzá.

Sokkal előbb elhatároztam, hogy vadász akarok lenni, mielőtt annak indíttatását meg tudtam volna magyarázni, vagy akár csak magamnak is megfogalmazni. Ezért aztán a döntéshez kerestem utólag a magyarázatot (vagy okot), és nem fordítva.

A továbbtanulást, a pályaválasztást, a hobbit, a szenvedélyt, a kedvenc sportot az ember már korai életkorban, realitáson alapuló érveléssel tudja alátámasztani. Legalábbis tud valami magyarázatot adni, még ha az utólagos is. Vagyis a döntés érzelmi alapokon, és nem tényeken, logikus érvelésen alapul. Vegyük például a dohányzást, amit senki nem von kétségbe, hogy káros. Tehát lehetetlenség pozitívan érvelni mellette, de mégis van, aki az illatát szereti, vagy nézni a gomolygó füstöt. Van, aki maga a rágyújtás rituáléját, a társági kapcsot, amelyhez a dohányzás adja az indító alapot.

A vadászathoz való vonzódás sokkal mélyebbről jön, ezért sokkal nehezebb is megfogni. A vadászat maga nagyon régi keletű tevékenység, egyidős az emberiséggel, sőt még azt megelőzően is, ha beleszámítjuk a modern ember megjelenése előtt kihalt előemberfajokat is. A vadászat végigkísért bennünket az évmilliós evolúción, amelynek nagy részében domináns, kiválasztó szerepet játszott, hiszen az életben maradás múlott rajta.

Becslések szerint napjainkig mintegy 80 milliárd ember élt a földön. Ez óriási szám, de ha hozzátesszük, hogy ennek 90 százaléka vadászattal tartotta fenn önmagát, akkor nem lehet kétségünk, hogy itt nem egy új keletű, ritka hobbiról, vagy múló hóbortról van szó. Ha ennyi ember, ennyi időn keresztül csinált valamit, akkor annak nyoma van génjeinkben, lelkivilágunkban, tudatos és tudatalatti ösztöneinkben is.

Igen, ezt el lehet intézni egy kézlegyintéssel, hogy ma már nem kell vadászni senkinek az életben maradáshoz. Ez igaz, de ez csak az utóbbi pár száz évben volt lehetséges. Maga a mezőgazdálkodás is mintegy hatezer éves, nem beszélve arról, hogy mikor lett képes teljes egészében előteremteni az élelmiszer-szükségletet. Akkor már csak évtizedekről, maximum egy-két évszázadról beszélhetünk, azt is erősen regionálisan. Mily parányi porszem az az evolúció milliós skáláján!

A vadászat ősidők óta nemcsak az élelmiszer szükséglet előteremtését szolgálta, hanem közösségi tevékenység is volt, ami hozzájárult a kommunikáció fejlődéséhez, hiszen az ősi módszerekkel folytatott vadászat körültekintő szervezést és tervezést kívánt. Ennek a tervezésnek reális alapokon kellett nyugodnia, a vadászott faj alapos ismertén túl a rendelkezésre álló eszközök technikai lehetőségeinek számításba vételén keresztül a kockázat nagyságának megítélésével bezárólag. Ez egy meglehetős komplex gondolkodásmódot feltételez – egyeztetni, kommunikálni kellett az összes résztvevővel. Nem nehéz belátni, hogy ez nagy szerepet játszott az emberré válás folyamatában. A legkisebb mellékalkulálás tragédiával végződhetett, ha például a lándzsával való bölényvadászatra gondolunk. A szelekció könyörtelen volt azokkal szemben, akik ezen a „természetes szűrőn” nem mentek át. Ez azt jelenti, hogy sok ezer generáción keresztül a jó és sikeres vadászok részesültek előnyben. (Csak magyarázatképpen, egy generációt 25 év körül szokás venni, ami azt jelenti, hogy a magyarok alig több mint 40 generációval ezelőtt érkeztek a Kárpát-medencébe.)

Az absztrakt gondolkodás és annak első korai kifejezései, a barlangfestmények kizárólag vadászattal kapcsolatos motívumokat ábrázolnak és nem a bogyószedést, amit kétségkívül azt megelőzően is sokkal régebben űztünk. A mezőgazdasággal kapcsolatos motívumok csak sokkal később, az egyiptomi kultúrákban kezdenek megjelenni, amelyek, mint tudjuk, agrárbázisú társadalmak voltak. A közös gyümölcsszedéshez vagy a gumókiásáshoz nem kellett sok tervezés és megbeszélés. Egyetlen szó nélkül lehetséges volt, hogy a korai őseink egymás mellett szüreteljenek.

Csincsa Tibor történetét holnap olvashatják tovább az MNO-n.