A vadászat a természetjáráson túlmenően még más, gyakran mély érzelmi reakciót kiváltó tapasztalatban is részesít. Nevezetesen abban a kényelmetlen felfedezésben, hogy milyen közvetlen kapcsolat létezik egy mesterszakács által ízletesen elkészített ínyencfalat és egy élő állat között. Szembenézni azzal az állattal, amelynek a húsából fogunk enni, nem egy érzelemmentes pillanat. Gyakran a vadászokat kritizáló átlagember ezt kényelmesen a vágóhidakra és a csomagolóiparra hagyja. Azért, mert ez a szeparálódás kényelmes távolságot tart a fogyasztó és fogyasztásra kerülő között, attól még a hús élő állattól származik, amelyet e célból megöltek. Nem érdemes belemenni, hogy ez milyen körülmények között megy végbe, amihez képest egy jó lövés által, természetes környezetben bekövetkezett halál csak humánus lehet.
Attól tartok, hogy a drótketrecben tartott csirke, napfényt sem látva, tápszereken nevelkedve éli le rövidke életét, szívesen cserélne azzal a fácánkakassal, amely több kilométeres, természetes környezetében valóságos királya háremének, még ha egy sörétrajban leli is halálát, ami kétségkívül gyorsabb és fájdalommentesebb a vágóhídi feldolgozósorhoz képest. Vagy a vaddisznó, amely egy havas, holdvilágos estén kerül puskavégre, nem hiszem, hogy cserélne szelídített társával, amely betonsilók tömegnyomorában várja a vágóhídi megváltást.
A vadászott állat megölése kétségkívül csúcspontja, de nem a legfontosabb része a vadászatnak. Az előfeltételekről és előkészítésről már beszéltünk, de a sikeres lövéssel még nem érnek véget a vadász kötelezettségei. Mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy az elejtett állat minden porcikája hasznosuljon. Az ehetők fogyasztásra kerüljenek, a többi pedig más egyéb módon hasznosul. Az igazi vadász ebből is kiveszi a részét.
A lövés izgalmánál nem kevésbé érzelemmentesebb, amikor az ember kihúzza a vadászkést a tokból, hogy az imént lőtt állat lábán körbe vágja a bőrt, hogy megnyúzza és felvágja a hasát, hogy kizsigerelje. Ez szintén hozzáadódik ahhoz a tapasztalathoz, mint amikor az ember fólia alatt gusztálgatja a szeletelt húsokat az áruházak hűtőpultján. Akkor nemigen gondol az átlagember arra, hogy annak az állatnak vére is volt, belső részei, sőt belei, annak kevésbé gusztusos és illatos tartalmával. Az a vadász, aki ezt nem hárítja másra, hanem maga csinálja, és képes is szakszerűen elvégezni, egész más szinten értékeli és díjazza a falatot, amit megeszik. Számomra ez a képesség és gyakorlati tudás kapcsolatot jelent a régen elmúlt vadász elődök felé, akiknek mindez természetes volt.
Újra megélve mindezt, és végigcsinálva kezdettől a befejezésig, olyan élményt, magabiztosságot, önállóságot ad ebben az egymásra utaltságban, amit nagyon nehéz bármihez is hasonlítani. Ezek a tapasztalatok messze túlmutatnak a szűkre szabott vadászati tevékenységen, mert befolyásolják az ember mindennapjait is, életszemléletét, filozófiáját, más emberhez, állathoz, természethez fűződő viszonyát.
Csincsa Tibor történetének utolsó darabját holnap olvashatják tovább az MNO-n.
