Próbáljuk csak ugyanezt elképzelni a mamutvadászaton, hogy nem tudjuk, hogy a másik mit akar vagy mit fog csinálni. Az egyenlő lett volna az öngyilkossággal. Márpedig mi mindannyian a sikeres vadászok leszármazottjai vagyunk, s a korabeli vadászat – még inkább, mint a mai – körültekintő előkészítést kívánt. Ez csak magasabb rendű gondolkodással volt lehetséges, amit fejlett intelligencia, és az azt hordozó szürkeállomány tette lehetővé. Az agytérfogat növekedését pedig csak sok ezer éves, folyamatos, megemelt fehérje- és zsírfogyasztás tette lehetővé, ami csak vadászattal volt beszerezhető, mivel az állattenyésztés csak sokkal később jelent meg.
Ez azt jelenti, hogy a „vadász” génjeink elég jól belénk lehetnek ivódva, s nem is lehetnek olyan nagyon mélyen eltemetve. Igen, mondanák a szkeptikusok, de azért vagyunk emberek, hogy kontrolláljuk ösztöneinket, hiszen a fajfenntartási ösztönök sokkal erősebbek, mégis kontrolláljuk (legalábbis kellene). Ez is igaz, és egyetértek azzal, hogy nem kell minden élőlényt leölni, amire fizikai erőnlétünk és rendelkezésre álló eszközeink képessé tesznek bennünket. Sőt nem kell ölni egyáltalán ahhoz, hogy felfedezzük ilyen irányú vonzódásunkat. Van, akit például az ilyen témájú festészet, irodalom vonz. Nem véletlenül tetszenek régi fegyverek, s mégsem nyúlunk utánuk, hogy használjuk azokat.
Ezeken túlmenően is a vadászat igen széles hatáskörben van jelen. Ruházkodásban (terepszínű mintázat, vagy akár az egyszerű zöld), szakácsművészetben, zenében, festészetben, sőt szobrászatban is. Bizonyos eszközök, mint terepjáró autók, kések, tőrök, más kellékek, amik eredetileg a vadászatot szolgálták, de máshová is bejutottak. Ezt azért tudták megtenni, mert a vadászat motívumait szimpatikusnak találtuk.
Aztán ott van a zsákmányszerzés ösztöne, s annak modern változatai, mint pl. a legkülönbözőbb gyűjtemények, szerencsejátékok, vagy akár a vásárlás is. Miért vagyunk beprogramozva, hogy szeretünk nyerni a legártatlanabb társasjátékoktól kezdve a profi szinten űzött sportokig bezárólag? Vagy birtokba venni dolgokat, még ha adósságba is verjük magunkat? Miért akarjuk legyőzni a nehézségeket, megoldani a problémákat, miért találjuk vonzónak a sikerességet még a párválasztásban is? Ez mind visszavezethető valamilyen formában a túlélés képességéhez, amiben a vadászat meghatározó szerepet játszott.
A mai modern vadászatban a vad nem csak élelemforrás, de nem is csak egyszerűen céltábla. Biztosan állíthatom, hogy ezt a kategorizálást minden vadász visszautasítja. A vadászat ettől sokkal magasabb rendű, komplex tevékenység, ami messze túlmutat a fizikai képességeken. Ez a komplexitás sok ezer éves tradíción, írott és íratlan szabályokon, kulturális örökségen, tudományos ismereteken, személyes erkölcsön, egyéni meggyőződésen, az élővilág tiszteletén és szeretetén alapul.
A vadászó ember részévé válik a természetes környezetnek, mert különben nem lesz sikeres, a fárasztó fizikai igénybevétel nem lesz élvezhető, az időjárási viszontagságok elviselhetők. A vadásznak nemcsak az éppen vadászott faj felismerésében kell jártasnak lennie, hanem annak igényeivel (úgy, mint táplálkozás, ivóvíz, menedékhely), élőhelyével, helyváltoztatási, esetleges vándorlási szokásaival, párzási és utódnevelési jellemzőivel is. Mivel a vadászott állatfaj szerves része egy sokkal nagyobb és összetettebb egésznek, amit összefoglalóan természetnek mondunk, így azzal is állandó kölcsönhatásban van. Ezt az állandó kölcsönhatást sem lehet figyelmen kívül hagyni, mivel a természetben minden mindenre kihatással van, akár rövid vagy hosszabb, esetleg generációkra rúgó távlatban. Tehát a vadászat sikerének alapja a természetismeret. Amit ismer az ember, főleg, ha élőlényről van szó, akkor már közel áll ahhoz, hogy szeresse, és amit szeret, azt már óvja is. Ezért van az, hogy sok vadász aktív természetvédő is.
Csincsa Tibor történetét holnap olvashatják tovább az MNO-n.
