Addig is, amikor rápillantok, azonnal eszembe jut az ébredő tavasz, a szelíden hunyorgó Vacsoracsillag és a szerelmesen rebbenő Tündérmadár, vagyis a szalonka.
Hiszen maga az esemény, ahol ezt az ominózus „nyomot” kaptam, vagy még inkább szereztem, egy lágyan melengető márciusi estén történt, mégpedig szalonkahúzáson. Akkor még „rendesen” lehetett szalonkára vadászni. Nem bújtunk a monitoring mögé, nem kellett mintavételi pontokhoz ragaszkodni, hanem csak úgy, egyszerűen mindenki megkereste a régi és szeretett, sok élményt nyújtó – és legfőképpen ígérő – megszokott helyét és várta az estét, a csillagos égboltot, az utolsó rigóstrófát, na meg persze a szalonkákat.
Régen volt.
Akkor még én is elballagtam a fiatal tölgyerdő szélén magányosan őrt álló hagyásfáig, betöltöttem az öreg Merkelt és vártam az estét, az áhítatot. Néztem az eget és teljes valómat átjárta az ébredező erdő varázslatos, mindig megújuló és sok szépséget rejtő misztikuma. Vártam a csodát, ami ott volt az orrom előtt, ott zajlott minden pillanatban, minden rezdülésben, hiszen benne volt az ásítozó fákban, a viruló bokrokban, és a szelíden pislogó apró virágokban.
Majd jött egy szalonka – felébresztve tavaszváró merengésemből –, amit annak rendje és módja szerint elhibáztam. Volt már ilyen, és gyanítom, nem ez volt az utolsó. Igazság szerint nem is tudom, hogy miért lőttem rá, messze is volt meg gyorsan is jött, de hát a szenvedély az szenvedély. Nehéz neki parancsolni. A második madár, ami pár másodperccel követte elődjét, már lassabban jött. Jó tempóban követtem, volt időm felkészülni, és mielőtt elengedtem volna a lövést, elé fogtam egy gondolatnyit.
A durranással még játszottak a meredek hegyoldalak, de mire felvettem az apró madarat, már újra csendes és megszokott lett az esti rengeteg. És ekkor, épp ahogy kiegyenesedtem, egy éles szúrást éreztem a combomon. Körülöttem minden tüske és tüske, úgyhogy nem volt nagy csoda, hogy valamelyik ragaszkodott hozzám és később minden egyes lépésnél egyre beljebb tolta magát.
