Hogy is van ez?

Az efféle, hosszan tartó vadászatokon általában valamilyen termőföld mellé állított lesféleségre kell bekvártélyoznia magát a vadásznak.

Bors Richárd
2014. 07. 20. 7:21
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Nem rajongok az egész éjszakás, mi több, a reggelig tartó vadászatokért. Sőt kifejezetten ellenemre van, hiszen rendszerint az ember már akkor fáradt, amikor a magasles létráján felfelé lopakodik, és mire kényelembe helyezi magát, már egy-két kóbor ásítást is elnyomott a szája szegletében. Ha meg belegondol abba, hogy adott esetben pirkadatig kell az adott helyszínen strázsálnia, akkor a bosszankodás olyan fokára is eljuthat, ami nem tűrné el a legerősebb nyomdafestéket sem.

De a vadász ne sírjon, hanem vadásszon, ha már e mesterség mellett tette le a voksát.

Persze megvan ennek is a szépsége, de általában több a nyűgje. Az efféle, hosszan tartó vadászatokon általában valamilyen termőföld mellé állított lesféleségre kell bekvártélyoznia magát a vadásznak, és szüntelenül, kitartóan várnia, lesnie a vadat – szarvast, vaddisznót –, hogy az megérkezzen vacsorázni, általában többedmagával.

És ez probléma .

Mármint a vacsoravendégek.

Ugyanis a kutya sem hívta őket, ám ők mégis betoppannak. Mindenféle bejelentés nélkül. (Sajnos a vadnak megvan az a rossz tulajdonsága, hogy eszik, és ha már eszik, nem azt nézi, mit és honnan, vagy hogy éppen kiét.) És ha ők megjöttek, kezdődhet a vadkárelhárítás.

Milyen szép szó !

De ne akadjunk fenn minden apróságon, hiszen vacsoravendégeink már megérkeztek, nekiálltak fogyasztani, nekünk meg döntenünk kellene .

Lőjünk vagy ne lőjünk?

Mert mi van, ha lövünk? Elvégeztük a feladatot, a föld védelme megtörtént igaz, hogy csak ideig-óráig, és mi nyugodtan nézhetünk a vadkárelhárítás idején békésen szuszogó, nagyokat horkolgató tulajdonos szemébe: mi, kérem, mindent megtettünk.

De mi van akkor, ha lövünk, és mondjuk, ellőjük a vadmalacok mellől az anyjukat? A feladatot letudtuk ugyan, de a malacok vagy elpusztulnak, vagy sem. Soha nem tudjuk meg . Csak az a fránya lelkiismeret citerázik még hetekig a bensőnkben.

És mi van, ha nem lövünk?

A vad jóllakik fizetés nélkül, távozik, a gazda meg kiegyenesíti a kaszát, és nem éppen Kazinczy-díjas mondatok jelenlétében ismételten bejelenti törvényi támogatottságú és ezáltal jogos kárigényét. És itt most érdemes egy röpke pillanatra megállni.

Minket, vadászokat folyton az a vád ér, hogy gyilkolászunk a saját szórakozásunkra.

Meg az a vád is, hogy a haszonbérbe vett vadászterület mezőgazdasági részein nem vadászunk elég intenzíven, nem irtjuk a gabonába tévedt vadakat kellő szenvedéllyel és akarattal, elszántsággal.

És mindkét hang a társadalomból érkezik!

Ha azért vadászunk, mert a szenvedélyünk űz és hajt minket, akkor az baj, sőt, gyilkosokká válunk azon nyomban. Ha viszont azért vadászunk, hogy valakinek vagy valakiknek a kukoricáját, búzáját, egyéb mezőgazdasági kultúráját megvédjük, az már nem baj, sőt, kötelesség, amivel a felelősségre vonás diszkrét báját is a magunkénak tudhatjuk.

Hogy is van ez?

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.