Újévi vadmalacsült, avagy mit keresett az ördög a konyhában

Ugye elhiszik, hogy akartam? Isten látja lelkem, többször nekifutottam, már rávettem volna magam, de nem ment, nem sikerült.

Lehajtott fejjel kell töredelmesen bevallanom: nem nekem való ez a színeváltozás!

Kezdődött az egész a karácsonyi menüsor által okozott kínokkal és gyötrelmekkel. Bejgli, töltött káposzta, szarvassült, halászlé, fácánleves, zserbó, méteres kalács, rántott hal, zelleres krumplisaláta… és ezek felcserélve, utolsó előre fuss! felkiáltással folyamatosan váltakozva ismétlődtek, kergettek a végtelenbe és tovább. Arról nem is beszélve, hogy ezt csak tetézte – hála a túláradó családi és baráti vendégszeretetnek –, hogy bárhová mentünk, mindenhol, mindig enni kellett! Ungarische wirtschaft!

– Egy kis káposztát, vagy talán egy kis bejglit…?

Volt úgy, hogy már csak azért ettem, mert csak. El tudják ezt képzelni? Szörnyű!

Némi szünetet engedélyezett a két ünnep közötti konyhakerüléssel egybekötött lézengés, de aztán a lábosok felett újra gyülekezni kezdtek a zsírgőzös párák és fellegek, a tűzhely körül újabb lángok lobbantak, azután pedig az év végére megint beköszöntött a szentkúti búcsú.

Hát lehet ebben a közegben köménymaglevesről írni?!

Válaszokat várok!!

Mert azt akartam… A kellemes, a gyomornyugtató, a bársonyos köménymaglevesről írni, mondván, úgyis mindenki megzavarodik a töméntelen étel- és italfogyasztás okozta kínoktól.

De nem ment! Bármennyire is erőltettem, nem ment.

Gondolataim mindig visszakanyarodtak a fagyasztóban szunnyadó vadmalaccombhoz. Nem tehetek róla…

Bármikor kihúztam a rekeszt, mindig összemosolyogtunk, becézgettük egymást…

Becsületemre legyen mondva, megembereltem magam – legalábbis egy kis időre –, mert a szilveszteri egész napos menü első grádicsát (ebéd) kihelyezett ülés keretében egy közeli sváb vendéglőben tartottuk. Mondhatom, kiváló volt.

A vacsora a szokásos virsli, mustár, kenyér és saskabaré volt…

Aztán B. ú. é. k.!!!

És a cérna elszakadt, nem bírtam már tovább… Az új év első perceiben feltéptem a hűtőt, és kiemeltem a vadmalac combját.

Mert ami jár, az jár. Mondhatnám azt is, hogy mert megérdemlem.

Pár óra alvás után, aztán némi pirított rozskenyérre kent körözöttel enyhítettem italozásban megfáradt gyomrom háborgó tengerét, és nekiláttam az újévi malacsült elkészítésének.

A comb – úgy két kilogramm körüli – már kicsontozva várta a megdicsőülést, tehát azzal nem kellett bajlódnom. Egyvalamit azonban még az elején tisztázzunk: senki ne gondolja, hogy a fent nevezett haladásra és helyváltoztatásra szolgáló idomot egy ártatlan, csíkos vadmalac áldozatul esésének következtében rejtegettem a hűtőben. Nem! Mert melyik fékevesztett idióta tudna agyonlőni egy pinduri, aprócska csíkos vadmalacot?

Bármennyire is furcsa, azt azért tudomásul kell venni, hogy mi, vadászok nem vagyunk gyilkosok! Vitatkozni ezzel a megállapítással persze lehet, de nem érdemes, úgyhogy menjünk inkább vissza a konyhába…

Jelen esetben tehát egy már-már tepsi méretű, már-már valódi vaddisznóról beszélünk, jobban mondva a combjának egyik darabjáról.

Szóval megmostam a húst alaposan, majd hagytam ázni.

Közben felszeleteltem két fej vereshagymát, és megpucoltam egy fej fokhagymát.

Elővettem a pont ezekre az esetekre készített kacsasütőt (na jó, nem feltétlenül ide találták ki, de nekem már több esetben bevált), és hozzámértem a combhoz, majd megállapítottam, hogy ragyogóan passzolnak egymáshoz. Pont úgy, mint mondjuk a sör és a korsó, vagy a féldeci meg a stampedlis pohár. Hát nem csodálatos a világ?

A húst ezek után alaposan megsóztam, borsoztam, és meghintettem rozmaringgal, majd a nyomaték kedvéért az összetevőket alaposan bele is paskoltam a delikvensbe. Ezután beletettem a kizsírozott kacsasütőbe, majd a fokhagymával és a vereshagymaszeletekkel megkoronáztam az újévi ebéd fő attrakcióját.

És ekkor a konyhába szépen lassan belopódzott a kísértés vörös seggű, vasvillás ördöge. Odaállt mellém, megmarkolta a kezemet, és bármennyire is küzdöttem ellene, bármennyire is nem akartam, átvette elmém felett az irányítást, és a sültre szánt 0,33-as sört nem a kacsasütőbe öntötte, hanem egyenesen belém!

Skandalum!

Úgyhogy kénytelen voltam egy másikat kibontani, és miután hangos szitkozódások és felelőtlen ígéretek közepette elűztem az ördögöt – mielőtt ezt is belém erőszakolta volna –, hamar beleöntöttem a doboz tartalmát a sütőkészségbe. Rácsaptam a fedőt, és irány a tűzhely, ahol már várta a lassú tüzes kezdet és vég.

Belegondoltak már abba, hogy micsoda egy ravasz istencsapása ez a patás apaszomorító…? Korán reggel képes volt sört itatni velem…

Annyira megbabonázott, hogy alig bírtam nekilátni a hús mellé rendelt első számú kiegészítőnek, a vörösborban párolt lila káposzta elkészítésének.

De azért legyőztem a kísértést, és a diadaltól és sörtől még nem eléggé ittasan négyfelé metszettem egy csodálatos fej káposztát, majd a negyedeket egy jó éles késsel szépen felszeleteltem. Egy méretes lábosban zsírt hevítettem, arra apróra vágott hagymát hintettem, majd amikor megpirult, ráraktam a felszecskázott káposztát. Megsóztam és meglocsoltam némi ecettel. Összekeverés után lefedtem, és hagytam, hogy a lassú tűzön a káposzta megadja magát. Egy jó fertályóra után meghintettem köménymaggal, majd hozzáadtam a száraz vörösből egy jó decit. (Vártam az ördögöt ismét, de nem jött, úgyhogy most magamat kísértettem meg). Hagytam még egy darabig lubickolni a káposztát, majd némi cukorral meghintve befejeztem az ízesítést, és kisvártatva lezártam a káposzta alatt a tüzet.

Közben rá-rápillantottam a malackára, és a sörös pecsenyeszafttal locsolva, locsolgatva a húst – ami egyre puhább lett – mindinkább éhesebb lettem.

Ekkor rádöbbentem, hogy – valószínűleg a saskabaré hatására – még az elmúlt éjjel megfogadtam: ebben az évben sanyargatni fogom a testemet, és mérséklem a táplálékbevitel mennyiségét, vagyis fogyókúrába kezdek. (Nincs ezen mit csodálkozni, hiszen eddig sem voltam normális, miért pont most jött volna meg az eszem.)

Úgyhogy azonnal lemondtam a hagymás tört krumpliról, és helyette letettem a voksomat a zöldköret mellett. (Könyörgöm, a lelki üdvöm érdekében ne mondjanak semmit!)

Innentől átmentem lassított felvételbe…

Hevítettem egy kevéske margarint (még leírni is fáj), és ráöntöttem egy raklap fagyasztott zöldséget (!), megsóztam, megborsoztam és megpároltam. Erre nem akarok több betűt pazarolni.

Zöldségköret… Hogy az a magasságos…!!

Némi vigaszt adott, hogy megpuhult a hús, elkezdhettem pirítani, és röpke fél óra alatt készre sütöttem.

Mire kész lettem vele – éppen harangoztak –, a család többi tagja is

megébredt. Tálaláskor egy-egy merítés zöldséget tettem a tányérra, és mellé helyeztem a sült malaccombot. Ilyenkor mindig elérzékenyülök. Na nem a takarmány miatt, hanem a hús okozta örömök miatt. Annyira kellemes, mi több, szép látvány, hogy menten sírhatnékom támad. A hús olyanformán megsült, hogy nem nagyon lehet szeletelni, inkább csak kiemelni, kicsipegetni a sütőből egy-egy szebb darabot. A rostok ragyogóan elválnak egymástól, de mégis összetartanak. Az íz-illat harmónia mennyei magasságokba repíti érzékszerveinket, és még a nyúltáp sem tudja elrontani étvágyunkat. Gyerünk az asztalhoz!

Ugye megbocsátják nekem, hogy nem a – bár rettentően egészséges – köménymagos rántott levesről írtam? Ugye elhiszik, hogy tényleg nem ment volna…