A Budapest-Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia az Erzsébet híd pesti hídfőjénél évszázados múltra tekinthet vissza, számtalan fontos esemény helyszíne volt a történelem során. E frissen fölújított remek templom falai tanúi voltak Mátyás királlyá választásának, török imámok imádságának, Széchenyi ravatalának és Ferenc József koronázási esküjének is.
A belvárosi plébániatemplom volt az otthona századokon keresztül egy különleges szokásnak is: itt kérték a derék pesti Bürgerek Szent Flórián közbenjárását a tiszteletére szentelt oltárnál évről évre. Tették ezt részben a tűzvésztől és más elemi csapástól való félelmükben, de mindenekelőtt azért, mert a katonaszent a serfőzők patrónusának is számított. A török kiűzése után a Duna bal partján fekvő városba elsőként letelepedett német ajkú polgárok számára ugyanis a sör hosszú ideig legalább olyan fontos ital volt, mint a budai hegyekben termő rizling és kadarka.
A Pesten sörfőzéssel foglalkozó Bürgerek közül a legtöbbre talán az a Proberger Jakab vitte, aki a Budát visszafoglaló keresztény had felcsereként érkezett Bajorországból, majd itt ragadva megvásárolta a Sörház és a Váci utca sarkán lévő telket, ahol tisztes hasznot hozó sörfőzdét nyitott. Az írni, olvasni soha meg nem tanuló, ám vállalkozása révén szépen meggazdagodó Probergert Pest városa bírájának is megválasztották, rangjához és vagyonához illő tekintélyes háza ott állt a hajdani városháza szomszédságában, a mai Százéves Étterem helyén.
A törökellenes háborúban súlyosan megrongálódott pesti plébániatemplom helyreállításának szorgalmazójaként a serfőző városbíró saját költségére mellékkápolnát is emeltetett annak oldalában, melynek oltárát mesterségének patrónusa, Szent Flórián tiszteletére ajánlotta föl. A Flórián-oltár ezt követően hosszú időn át a serfőzők céholtáraként szolgált, végrendeletének megfelelően az istenfélő Proberger ráadásul ez alá is temette el magát az altemplomban.
A Szent Flórián-napi céhes misék és a serfőzőmesterek általában elázással végződő, ivászattal egybekötött kántorgyűlései aztán a XIX. század második felében lassan eltűntek a fővárosból: a Haggenmacher és Dreher gyárak nagyipari termelése nemcsak e nemes szokások, hanem az azokat gyakorló kis sörfőzdék végét is jelentette az országban.
Tavaly májusban azonban a Pest-Budai Dalárda tagjai lokálpatrióta fölbuzdulásból úgy döntöttek, hogy a kulináris cirkusszá váló gasztronómiai fesztiválok sorában végre itt az ideje, hogy ne csak a has örömeinek hódoljunk, hanem hogy hagyományainkat föltámasztva az égiek közbenjárásáért, segítségéért is folyamodjunk, azért hálát adjunk.
Kezdeményezésüket örömmel karolta föl Rizmajer József csepeli sörfőzőmester, akinek frissen főzött Szent Flórián-söre vasárnap a délelőtt 10 órakor kezdődő szentmiséhez kapcsolódó, ünnepi szertartás keretében lesz megáldva a belvárosi plébániatemplom kertjében. A hagyományteremtő rendezvényen a szervezők várnak minden a céhes elődök nyomdokain járni akaró, sörszerető érdeklődőt.
A Pest-Budai Dalárda egy férfiakból álló, baráti asztaltársaság, mely több mint másfél évszázados múltra tekint vissza a fővárosban.
Közép-Európában – mindenekelőtt délnémet területen – a középkori regösök, énekmondók örökségét továbbvíve mesterdalnokcéhek (Wagner Nürnbergi mesterdalnokok műve alapján) alakultak, melyek a nemzeti romantika korától kezdve átadták helyüket az egymás után létrejövő dalos asztaltársaságoknak (Liedertafel), a későbbi polgári dalköröknek (Liederkranz), más néven dalárdáknak (Gesangverein). Ezek hatására már a reformkor végén megjelentek Magyarországon a közös éneklés céljából szabadidejükben rendszeresen vagy alkalomszerűen találkozó csoportok, melyekről sajnos alig rendelkezünk adattal, ugyanis egyikük sem ért el komolyabb szervezettségi fokot, egyesületként nem kerültek bejegyzésre. A fővárosban már 1845-ben is működött egy dalos kedvű „társulata több vidám tagoknak”, ennél többről azonban nem tudósít a korabeli útikönyv velük kapcsolatban.
A szabadságharc leverése utáni időkben a kedvezőtlen körülmények nem kedveztek a társasági életnek, a hatalom a dalos összejöveteleket sem nézte jó szemmel. A lipótvárosi templom, a későbbi budapesti bazilika karnagya, Thill Nándor ennek ellenére egy férfiakból álló „magán gyakorló énekkart” szervezett a Duna-parti két testvérvárosban. Működésüket hosszas kérvényezés és egy rendhagyó nyilvános szereplést követően Pest-Budai Dalárda („Pest-Ofner Gesangverein”) néven végül engedélyezték, ezzel 1852-ben megalakult Magyarország első hivatalosan bejegyzett dalárdája. A Thill vezette társaság a következő években országos hírnévre tett szert, példájával úttörő szerepet játszott a magyar dalármozgalom elindításában, mely egészen 1948-ig múlhatatlan érdemeket szerzett az önszerveződő polgárosodás, a kulturált társasélet és a magyar nyelv terjesztésében. Az egylet jelentőségét növeli kezdeményezésük az „eredeti magyar férfi-négyes” dalirodalom megteremtésére is, ők voltak ugyanis az elsők, akik ilyen kórusművek írására pályadíjat tűztek ki.
