A virginiai Smithfieldben lévő Isle Of Wight megyei múzeumban őrzött gasztronómiai „csodát” 1902-ben készítette a Gwaltney húsüzem, először pácolták, majd többször füstölték, ám később a húsüzem tárolójában felejtették.
Henrietta Gwaltney, a húsüzem egykori tulajdonosának unokája elmondta, hogy mára a sonka összezsugorodott, de valószínűleg ehető. A mintegy 60 centiméteres húsdarab pedig leginkább egy jókora darab öreg bőrre hasonlít.
Nagyapja, az ifjabb P. D. Gwaltney egyfajta házi kedvencként tekintett a sonkára, és hosszú éveken át marketingeszközként használta vállalkozása népszerűsítésére, gallérral díszítve és pórázon lógatva mutogatta potenciális vevőinek.
A sonka kiszáradhatott, íze száraz, de nem penészes – hangoztatta Tracey Neikirk, a múzeum kurátora. Az intézmény a nyolcvanas években egy Gwaltney-örököstől kapta a nem mindennapi kiállítási tárgyat.
Randy Worobo, a Cornell Egyetem mikrobiológia-professzora szerint mikrobiológiai szempontból a szárított ételeket lehet a legtovább eltartani. „Mikrobiológiai szempontból meghatározatlan ideig eltarthatók, ha elég vizet vonunk ki belőlük. Ami az ízét és textúráját illeti, nem biztos, hogy elég jó” – idézte a The Wall Street Journal a szakembert.
Az Egyesült Államokban számos üzleti vállalkozás büszke tartósítási hagyományaira. Egy memphisi étterem hirdetése szerint burgereit százéves zsírban készítik, amelyet naponta leszűrnek. A Dyer’s Burgers honlapja szerint a néhai Elmer „Doc” Dyer a húspogácsa-készítés technikáját 1912-ben fejlesztette ki, és a legenda szerint a jó burger titka „a kortalan főzőzsír”.
Az étterem még mai is ugyanazt a zsírt használja, de naponta újat ad hozzá – mondta Sandy Robertson tulajdonos az amerikai lapnak. Érdekességként hozzátette, hogy éjszakára mindig elzárják a zsírt, sőt, amikor új helyre költözött az étterem, a gasztronómiai ritkaság fegyveres kíséretet kapott.
