Hiába figyelmeztettek, hogy elönti a Duna az áruházat

A Magyar Nemzet 1938. és 1965. november 20-án megjelent számaiból válogattunk.

Nem ez az első eset, amikor bizonyos szakmai gőg felelőtlenséggel párosulva tekinté­lyes kárt okoz a közösségnek. Csak az utóbbi időkből emlí­tek néhány példát. Ott volt a kecskeméti Aranyhomok szálló szerencsétlen liftje, amely amint tudjuk, hol működik, hol nem. Azután itt van a bu­dapesti szállodaépítések kér­dése. Egymásután megszólal­tak a szakemberek és egyér­telműen kifogásolták, hogy a Margitszigetre kerüljön az óriásszálló. A vélemények elhangzottak és utána a rádió­ban hallhattuk az épület ter­vezőjének nyilatkozatát: rész­letesen elmondotta, hogyan épül majd meg a Szigeten a szálloda. Mintha semmilyen ellenvélemény nem hangzott volna el

Ha már a szállodaépítés­nél tartunk, az egyszerű új­ságolvasó azt sem értette, hogy miért kellett bonyolult elő­munkálatokkal megakadályoz­ni a talaj csúszását a fogaske­rekűvel szemben épülő szállo­dánál. Ha ott csúszik a talaj, miért éppen ezt a helyet jelölték ki az építkezésre? Be van már építve minden erre alkalmas terület a fővárosban? És a laikus arra is emlékszik, hogy a pesti Duna-parton va­laha egész szállodasor állt. Miért nem lehet előbb ezt visszaállítani és utána kutatni újabb megfelelő telkek után? De ezt nemcsak a laikus kér­dezi, hanem a szakember is.

Szakmai gőgről beszéltem, és ez sajnos, sok más vonat­kozásban is megnyilvánul. Ott volt például a 67-es villamos esete. Egész városrész közleke­dését bénították meg, amikor ezt a vonalat a Keleti pálya­udvarnál elvágták. Ezreknek szereztek mindennapos bosszúságot, a tiltakozások egy­mást követték. A panaszokra fölényes hangú válaszok ér­keztek: ez így helyes, változ­tatni nem szükséges. Ezekből a válaszokból olyasféle szem­lélet kerekedett ki, mintha a villamosok menetrendje volna az öncél és ahhoz kell alkal­mazkodniuk a dogozóknak munkába menet, munkából jö­vet. A felháborodás azonban olyan arányokat öltött, hogy végül mégis a lakosságnak lett igaza. De nem lehetett vol­na ezt a jogos sérelmet viták nélkül, sokkal hamarább or­vosolni?

Néhány példát említettem csak, bár a sort hosszan le­hetne folytatni. Minden kerü­let lakossága tud olyan épít­kezésekről, vagy beruházások­ról, amelyeket nem ért, amelyeknek célszerűtlenségét látja. A munkákat mégis elvégzik, és amikor elkészülnék vele, kide­rül, hogy feleslegesek voltak, hogy a pénzt másra, sokkal okosabb célokra lehetett volna elkölteni. És amikor ez kide­rül, akkor egyes „illetékesek” vállvonogatva megállapítják, hogy legfeljebb újra átalakít­ják majd a szóban levő üzle­tet, vagy ismét felszedik a kövezetei, hogy lerakják azt a vezetéket, amelyről koráb­ban elfelejtkeztek.

Rengeteg pénz úszott már el ilyen módon. De most, amikor egyre többet beszélünk arról, hogy minden forint hovafor­dítását alaposan meg kell néz­nünk, az ilyen felelőtlenségnek véget kell vetnünk.

Úgy gondoljuk, az ilyen közérdekű kérdések eldöntésé­nél az eddiginél sokkal na­gyobb szerepet kell kapniuk a Hazafias Népfront bizottságai­nak. Beszéljük meg idejében a népfrontbizottságokban a be­ruházási terveket, szólaljanak meg ezeken a vitákon a szakemberek csakúgy, mint a kör­nyék lakói. A szakmai gőg he­lyett a kollektív bölcsesség döntse él ezeket a problémá­kat. Érezzük át mindnyájan a felelősséget, mindnyájunk pénzének hovafordításáért.

A teljesen berendezett, még­sem megnyitható visegrádi áruházzal kapcsolatban eszem­be jutottak a Minisztertanács elnökének a Parlamentben el­mondott szavai: „A kormány határozottan elítéli a felelőt­lenséget, hanyagságot és fel­szólítja az összes gazdasági vezetőt: intézkedjenek a ha­nyagság, a lazaság felszámolá­sára és a vétkeseket vonják felelősségre.”

Ezek a szavak az egész or­szág egyetértésével találkoztak és azzal a kívánsággal, hogy egy-két ilyen felelősségre vo­nás eredményét elrettentő pél­dául hozzák nyilvánosságra.

Kemény István (1965. november 20, 1. oldal)

Úz Bence

Bemutató a Royal Apollóban

Félreértések elkerülése végett megmondom: ami itt következik, nem filmkritika lesz. Nem mondom el a mesét, nem méltatom a szereplőket, nem dicsérem a rendezőt. Valamennyien, akiknek ebben az élményben részük van, a legtöbbet adták, amit adhattak: minden egyéniséget, minden önálló elgondolást szíves-örömest áldoztak fel, hogy teljes lélekkel beleolvadhassanak a kerek és bonthatatlan egész egységébe. Nem akartak „filmet” csinálni, aminthogy filmnél sokkal több is az Úz Bence. A film csak keret, kifejezési mód, annak azonban tagadhatatlanul a legtökéletesebb. Ami a keretben van, az egy darab a szívünkből, mindnyájunk szívéből, akik ott ültünk a sötét nézőtéren és akik ott ülnek majd  meg sok-sok estén, valami könnyes-mosolygós révületben, attól a perctől kezdve, hogy a vásznon megjelenik a felírás: „Erdély, 1938.”

Erdély kezdettől fogva és örökkön-örökké a maga csodálatos gazdagságával, pompájával és tisztaságával, maga friss, gyógyító levegőjével és tisztakezű, tisztavérű embereivel. Erdély, az illatozó havasi rétekkel, rohanó hegyi patakokkal, gőgös, fehér virágokkal és fenyves borította, elérhetetlen és mégis olyan közeli ormok alján. És a havasi székely egyszerű, tiszta élete, aki kevés beszéddel sokat tud mondani, magától értetődően okosat és jót tenni, becsületesen harcolni, ha érdemes és csöndesen, úri módon félreállni, ha kell. Talán csak ilyen kiszellőzött testtel-lélekkel lehet így élni, talán csak a legmagasabb csúcsokon lehet eljutni a százesztendős havasi pásztor csodálatos bölcsességégi:

– Tudom én, hogy nem történik a világon semmi. Az ember születik, éldegél és amikor eljön az ideje, meghal. Ami közben történik: baj, gond, küzdelem – mind nem fontos. Az élet, amit Isten az embernek adott, olyan egyszerű és tiszta, mint a hegyi patak vize.

A szép magyar filmen a kedves, mulatságos, megható jelentetek váltják egymást. Derűsek, könnyesek, szívszorítóak. És képek, képek, képek Festményszerűen szép a székely lakodalom, a havasi vihar és amit nem lehet elfelejteni: a vasárnapi mise, egyetlen hang, egyetlen mozdulat nélkül, durván ácsolt, földbeszúrt kereszttel, átszellemült arcú, megtisztult emberekkel és az erdő mozdulatlan csendben figyelő és résztvevő vadjaival. Soha még ilyen felemelőt, tisztát, élményszerűt filmen nem láttunk.

És végül, de korántsem utolsó sorban: írni, beszélni, mesélni kell Jávorról. Ismerkedni kell vele, ezzel a régi ismerőssel, új gúnyában, ezzel a régi arccal, melyen új lélek tükröződik. Ki ez az ember? Még csak reinkarnációja sem lehet a régi, frakkos, attilás, szívtipró szépfiúnak. Nem daliás, nem ellenállhatatlan, a régiből csak egyetlen vonás maradt meg: halinanadrágban, hófehér ingében, pörge kalapjával is határozottan elegáns. De a hangja, a járása, a mozdulatai, minden-minden új. Most nem színész, csak ember, csak Bence, az utolsó bajuszpedrésig. Tökéletes, amit csinál: örülünk, hogy megismerkedhettünk vele. És kérjük, az istenért, ne hagyja magát. Ne hagyja, hogy bonvivánszerepekkel nyomorítsák. Sokkal többet tud, sokkal többet ér.

I. M. (1938. november 20., 25. oldal)

Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a [email protected] címre!