– Miért nem mehetett ki simán fotóriporterként, miért kellett katonának beöltöznie?
– Ahhoz, hogy egyáltalán kezdetét vegye egy idézőjelben békés időszak Vietnamban, egy nemzetközi ellenőrző bizottságot kellett felállítani, amelynek többek között lengyelek, kanadaiak, indonézek és magyarok voltak a tagjai. Közben azért még folyt a háború, de zajlottak a fogolycserék. Az egész folyamat tehát katonai ellenőrzés alatt állt, a magyarok is katonaként voltak jelen ebben, de voltak természetesen diplomaták is. Ám mivel mindenki tudta rólam, hogy valójában ki is vagyok, azért időnként kivetkőztem az egyenruhából.
– Mik okozták a legnagyobb nehézségeket?
– Ahogy mondtam, egyfelől az anyag hazaküldésének napi szinten történő megszervezése. Másrészt meg az egészségügyi problémák. Ezzel persze ott és akkor nem törődtünk igazán. Én a legelső transzporttal érkeztem, és akkor még elég zűrös volt a helyzet. Tömegszállásokon, elhagyatott barakkokban aludtunk. Ezek a körülmények aztán rendeződtek, az időjárást is meg lehetett szokni. De mai napig hatnak bizonyos ott jelentkező egészségügyi problémák. Kaptam egy betegséget, amitől már itthon a halálomon voltam. Lefogytam 40 kilóra, az orvosok közölték velem, hogy annyi. Egy évig tartott végül, hogy úgy-ahogy rendbe rakjanak. A Máté Gyuri nevű újságíró megírta a nekrológomat is, amit behozott a kórházba megmutatni nekem.
