Nyugállomány

Közeleg az idő, amikor nem a munkából szerzem be a napi stresszadagomat.

Hamarosan elérem a nyugdíjkorhatárt, így közeleg az idő, amikor nem a munkából szerzem be a napi stresszadagomat, hanem az SZTK-váróban elhangzó vérfagyasztó társalgásokból köszvényről, reumáról, trombózisról, meg arról, hogy Orbán Viktor nem ad elég nyugdíjat. Ez utóbbi bizony szóról szóra igaz, a miniszterelnöktől legfeljebb kölcsönkérni lehet, de a vagyonnyilatkozatában soha nem jelezte, hogy bárkinek is nyugdíjat vagy nyugdíjemelést folyósítana. Bezzeg a Gyula! (A Horn. Ő sem adott elég nyugdíjat, de ő legalább szívből nem adta.) Meg kell vallanom férfiasan, hogy harmincöt éve ifjú titánként, mikoron mint szellemi szabadfoglalkozású rontottam a fejlett szocializmus útjára lépett társadalmunk életszínvonalának átlagát, a leendő nyugdíjamat firtató kérdésre, magasra hágott öntudattal azt válaszoltam, hogy mire én elérem a korhatárt, addigra megszüntetik a nyugdíjat, vagy, ami kevésbé valószínű, alanyi jogon jár majd mindenkinek.

Egy ilyen válasz akkoriban épp annyira volt rendszer- és szocialistaellenes, mint ultrabalosan elhajló, hiszen bármelyik változat akkor valósulhatott volna meg, ha a kapitalista jólét olyan csúcsokra jut, hogy az idősekről való gondoskodás már afféle luxusjuttatás lesz, vagy világszerte győz a kommunizmus, és nyugdíjból is mindenki a szükségletei szerint részesülhet. (A kommunizmusban egyrészt megszűnik a pénz, másrészt már úgysem lesz szüksége senkinek semmire.) Most, hogy itt vagyok a nyugdíjazás küszöbén, rémülten kell megállapítanom, hogy hajszál híján igazam lett, ráadásul mindkét irányban. Gyakran halljuk: ha nem történnek mélyreható változások, hamarosan kiürül a nyugdíjkassza, mások meg azt hirdetik, hogy a szociális gondok megoldása az lenne, ha minden állampolgár kapna egy alapjövedelmet. A végeredményt tehát majdnem eltaláltam, csak az okokat mértem fel tévesen. A kommunizmus világméretű visszahúzódása után a nyugati típusú jóléti államok fenntartása okafogyottá vált. A jóléti állam megszűnését maga Medgyessy Péter miniszterelnök jelentette be, alig három hónappal azután, hogy megígérte, miszerint nálunk is az lesz.

Ennek ellenére nem szabad végképp elvetni a nyugdíjrendezés fentebb említett, utópisztikus elképzeléseit, jóllehet komolyan számolni nem kell egyikkel sem, de érték már képtelenebb meglepetések is a gyanútlan emberiséget. Mindenesetre most úgy áll a helyzet, hogy mégiscsak csurran-cseppen valami: attól nem kell félnem, hogy kihasítom a nyugdíjkassza zsákját – s nem holmi mindenkinek járó átalánydíjat kapok, hanem egyénileg elbírálva és mérlegelve a jól megérdemelt keveset. Hogy mennyi lesz, arról sejtelmem nem lehet, de komoly, szavahihető szakemberek egybehangzó állítása szerint a hivatal sem tud többet. Állítólag a kezdő nyugdíjak összegét az értékesítés előtti éjszakán álmodja meg az illetékes. Emlékszem, 2002 áprilisában kaptam egy értesítést a hivataltól, hogy megnyitották az én saját társadalombiztosítási számlámat, amelyről rendszeresen kivonatot kapok majd tájékoztatás céljából, mert ez a számla képezi majd az alapját öregségi járandóságom kiszámításának. Volt rajta vagy 50 ezer forint. Viszont azóta nem kaptam semmilyen értesítést, így csak remélni tudom, hogy a számla azóta gyarapodott – én fizettem, mint a katonatiszt –, s nem az az 50 ezer forint lesz nyugdíjam kiszámításának alapja.

Ellenben örömteli várakozással tölt el az a tény, hogy abba a társadalmi csoportba kerülök bele, amelyiket a szavazatáért a hatalom a többi csoportnál is jobban igyekszik maga mellé állítani. Így minden évben garantáltan jobban fogok élni. (A propaganda szerint.)