Túlterhelt diák nyilatkozik a televízióban. Kiérlelt, határozott véleménye van az idejétmúlt, poroszos iskolatípusról, amikor még mindenféle adatokkal tömték a szegény tanuló ifjúság agyát. Neki erre már nincs szüksége, mert előveszi az okostelefonját, és megnézi, hogy mikor volt a trójai háború. Roppant okos telefonja lehet a srácnak, ha még az is benne van, hogy mikor volt a trójai háború, mert a hús-vér történészek csak saccolni tudnak, hogy valamikor a Krisztus születése előtti XIII. században lehetett – egy évszázad ide vagy oda, bőven belefér –, már ha volt egyáltalán, mert néhányan ezt is kétségbe vonják. (Ahogy Homéroszról sem tudják, élt-e, halt-e, csak annyi bizonyos, hogy vak volt.) Egyébként a sokat kárhoztatott „poroszos” nevelési módszer sem csak adatokkal gyötörte a nebulókat, sokkal inkább arra akarta rávezetni őket, hogy hol keressék az adatokat, és ami ugyanolyan fontos – s ezt kellene megtanítani ma is –, hogy tudják, mit kell egyáltalán kérdezni. Hiszen aki tud kérdezni, annak a fejében már valamennyire összeálltak a dolgok, csak még nem biztos, hogy abban a rendben, amelyre neki igénye van.
Az utóbbi években érdekes változásokon ment át az emberek tévékamerák előtti viselkedése. Hajdan ha valaki képernyőre keveredett, igyekezett kedves, szerény, illemtudó, kellemes modorú, nyílt, őszinte, intelligens, megbízható, közösségi lénynek látszani. S ez igaz volt a bemondókra, riporterekre, kvízmesterekre éppúgy, mint a riportalanyokra, játékosokra, sőt az utca váratlanul megszólított emberére. Persze akkoriban is voltak öntelt, beképzelt, másokat lekezelő tévések, de efféle hajlamaikat kénytelenek voltak a civil életükben kiélni, adásban ebből nem látszódhatott semmi, különben hamar lekerültek a képernyőről.
Mindez rég volt, tán igaz se volt. Manapság ha valaki észreveszi, hogy forog a felvevőgép (felé fordítanak valami kamerát), azonnal elkezd idétlenkedni, mutogatni, hastáncot járni, jelszavakat skandálni, szellemeskedni, esetleg artikulálatlanul üvöltözni. Ezekkel feltehetőleg azt vélik kifejezésre juttatni, hogy ők mennyire könnyed, laza, felszabadult jó fejek. A (maga)mutogatásnak egészen sajátos koreográfiáját szokták felvonultatni a roma gyerekek: vagy rappelnek, vagy valamely keleti harcművészetben való jártasságukkal büszkélkednek, nagyokat öklözve és rúgva a levegőbe. De ők legalább jópofák, ellentétben a kényszeresen jópofáskodó riporterekkel és műsorvezetőkkel, akik gyakran kigúnyolják, sértegetik riportalanyaikat, szexista megjegyzésekkel alázzák a másik nembeli szereplőket. Ha a munkatársaikra tennének hasonló megjegyzéseket, azonnal feljelentenék őket szexuális zaklatásért. A megszólított – és megszólt – civil résztvevők viszont csak vihognak, örömködnek a rajtuk csattanó poénokon, s nem kérik ki maguknak, hiszen nagyvonalúnak és toleránsnak akarnak mutatkozni.
A minap A Dal című tinglitangli könnyűzenei verseny eredményhirdetésére várva beült a műsorvezető mögé az önmagát „erdélyi kislányként” aposztrofáló dizőzpalánta (ő azért tudhatná, hogy Nagyvárad az nem Erdély, talán majd egyszer megnézi az okostelefonján), és hosszú percekig fintorgott, csücsörített, forgatta a szemeit, és nem azt a benyomást keltette, hogy mindezt kamaszos zavarában teszi. El tudjuk azt képzelni, hogy annak idején a Ki mit tud? eredményhirdetésére várva Koncz Zsuzsa vagy Kovács Kati elkezd pofákat vágni? Miért baj az, ha valaki természetes? Vagy akkor azt kockáztatja, hogy nem figyelnek rá, és semmire sem viszi a kamerák előtt?
