Nincs szükség váteszi képességekre ahhoz, hogy a nemzeti ünnepen elhangzó szónoklatok tartalmát, üzenetét, a népnek szóló tanulságait nagy pontossággal megjósoljuk. A kormányoldal szónokai – feltéve, hogy bősz aktualizálási igyekezetükben szóba hozzák egyáltalán 1848-at – arról biztosítják majd a hallgatóságot, hogy népünk 168 esztendővel ezelőtti vágya beteljesedett, a márciusi ifjak, forradalmár és szabadságharcos hőseink céljai végre megvalósultak, ősapáink szellemi, erkölcsi öröksége a lehető legméltóbb kezekben van, és nem hiába küzdöttek és hullajtották vérüket, mert a népnek ma annyi szabadsága meg mindenféle joga van, hogy jó dolgában már azt se tudja, mihez kezdjen vele. Az ellenzék viszont csalódottságának ad majd hangot, és arról győzködi a közönséget, hogy a márciusi ifjak, forradalmár és szabadságharcos hőseink nem ezért harcoltak és hullajtották vérüket, és szégyen-gyalázat, ahogy a hatalom elherdálja szellemi és erkölcsi örökségüket.
Nem valami bravúros előrelátás részünkről, amikor megelőlegezzük ezeket a szövegeket, sőt akár a prophetia ex post (utólagos jövendölés) kategóriájába is sorolhatnánk a fenti orákulumot, hiszen így megy ez minden változtatás nélkül már jó néhány évtizede. A rendszerváltásig csak kormánypárti szónokok voltak, de ez a lényeget nem érinti. Olyannyira nem, hogy az elmúlt negyedszázad kormányoldali beszédeinek jó részét nyolcvan vagy negyven évvel ezelőtt is nyugodtan el lehetett volna mondani. Minden beszéd lényege az a bizonyos örökség, amelyre mindkét oldal igényt tart, s amelyről gyakran úgy gondolja, hogy egyedül őt illeti meg. Hogy képesek lennének ezt az egész ország vagy akár csak a többség javára hasznosítani, afelől erős kétségeink vannak. Az akkori eszmei, erkölcsi értékekkel gazdagítani napjaink közéletét? Ugyan már! A szónokok az egyszerű tanulságokat sem képesek levonni. Sokszor hozzák fel hol szemrehányásként, hol követendő példaként, hogy akkor egységes volt a nemzet, most meg csupa széthúzás. Pedig ami azt illeti – és ez nem holmi ünneprontás részünkről –, egységes akkor sem volt, csak éppen a különböző személyek és társadalmi csoportok képesek voltak összefogni.
A nemzet megosztott volt, és a szabadságharc végéig az is maradt. Széchenyi és Kossuth ellentéte akkor is megmaradt, amikor volt erejük egyazon kormány minisztereiként közös célokért dolgozni. De azonos oldalon állt a családfáját a honfoglaló Örs vezérig visszavezető, magyarul alig tudó, királyhű arisztokrata Batthyány Lajos és a szerb–szlovák vegyes házasságban született magyar nyelvművész, a királyokat felakasztani akaró, ízig-vérig plebejus Petőfi Sándor is. Együtt léptek fel a nemesek, akiknek fájt a lelkük ősi előjogaik után, a parasztokkal, akik jogilag felszabadultak ugyan, de évszázados szegénységük tovább nyomorgatta őket.
A legkülönbözőbb rétegek és csoportok tudtak felülemelkedni egyéni érdekeiken, s a felismert közös érdekért összefogni. Főnemesek és pórok, polgárok és munkások, royalisták és republikánusok, keresztények és zsidók tették félre ellentéteiket, sérelmeiket, nyomták el rövid időre önzésüket, hogy megküzdjenek egy közös ideáért, a szabad, alkotmányos keretek között élő Magyarországért. Mégis, a megosztottság mindvégig jelen volt. Például a reformerek és a forradalmárok, a mérsékeltek és a radikálisok között. A „reálpolitikusok” a forradalom kitörésének pillanatától kezdve féltették a forradalmat – a forradalmároktól. A forrófejű ifjak veszélyeztetik azokat az eredményeket, amelyeket józan tárgyalások során vívtunk ki – panaszkodtak a reformerek, és a radikálisokat igyekeztek kiszorítani mind a közéletből, mind a tömegek jóindulatából. Ám hamarosan kiderült, nem ők veszélyesek az elért vívmányokra, hanem az, aki elfogadta és engedélyezte azokat: a hatalom. Amint úgy érezte, hogy kezd visszatérni az ereje, azonnal visszavonta a reformokat, tekintet nélkül arra, hogy az fontos, esedékes, netán számára is hasznos lett volna.
1848–49-ben újra és sokadszor bebizonyosodott, hogy a hatalom szemszögéből reform vagy forradalom egyre megy. Mindegy, hogy tárgyalásos úton vagy fegyverrel bírják engedményekre, azt mindenképpen szembeszegülésnek, kényszerítésnek, erőszaknak tekinti, s amint lehetősége nyílik rá, kegyetlenül megtorolja. Példa erre Batthyány Lajos sorsa, aki kétségbeesetten igyekezett a forradalmi átalakulást az uralkodóhoz lojális, alkotmányos keretek között tartani. A hatalom mégsem bocsátotta meg neki, hogy gyengének, engedékenynek látta, és ugyanúgy büntette, mint a fegyveres lázadókat. Ereje teljében lévő hatalomtól sem reformokat, sem forradalmi változásokat nem lehet kicsikarni. Ha átmenetileg enged is, ahogy magához tér, sokszorosan visszavon mindent, és kegyetlenül megbüntet mindenkit. Az erejét elvesztett hatalom pedig magától is összeomlik. Ilyenkor lehet tartós reformokat kiharcolni, győztes forradalmakat megvívni.
