Szónoklatok és tanulságok

Régóta tudjuk, a hatalom szemszögéből reform vagy forradalom egyre megy.

A nemzet megosztott volt, és a szabadságharc végéig az is maradt. Széchenyi és Kossuth ellentéte akkor is megmaradt, amikor volt erejük egyazon kormány minisztereiként közös célokért dolgozni. De azonos oldalon állt a családfáját a honfoglaló Örs vezérig visszavezető, magyarul alig tudó, királyhű arisztokrata Batthyány Lajos és a szerb–szlovák vegyes házasságban született magyar nyelvművész, a királyokat felakasztani akaró, ízig-vérig plebejus Petőfi Sándor is. Együtt léptek fel a nemesek, akiknek fájt a lelkük ősi előjogaik után, a parasztokkal, akik jogilag felszabadultak ugyan, de évszázados szegénységük tovább nyomorgatta őket.

A legkülönbözőbb rétegek és csoportok tudtak felülemelkedni egyéni érdekeiken, s a felismert közös érdekért összefogni. Főnemesek és pórok, polgárok és munkások, royalisták és republikánusok, keresztények és zsidók tették félre ellentéteiket, sérelmeiket, nyomták el rövid időre önzésüket, hogy megküzdjenek egy közös ideáért, a szabad, alkotmányos keretek között élő Magyarországért. Mégis, a megosztottság mindvégig jelen volt. Például a reformerek és a forradalmárok, a mérsékeltek és a radikálisok között. A „reálpolitikusok” a forradalom kitörésének pillanatától kezdve féltették a forradalmat – a forradalmároktól. A forrófejű ifjak veszélyeztetik azokat az eredményeket, amelyeket józan tárgyalások során vívtunk ki – panaszkodtak a reformerek, és a radikálisokat igyekeztek kiszorítani mind a közéletből, mind a tömegek jóindulatából. Ám hamarosan kiderült, nem ők veszélyesek az elért vívmányokra, hanem az, aki elfogadta és engedélyezte azokat: a hatalom. Amint úgy érezte, hogy kezd visszatérni az ereje, azonnal visszavonta a reformokat, tekintet nélkül arra, hogy az fontos, esedékes, netán számára is hasznos lett volna.

1848–49-ben újra és sokadszor bebizonyosodott, hogy a hatalom szemszögéből reform vagy forradalom egyre megy. Mindegy, hogy tárgyalásos úton vagy fegyverrel bírják engedményekre, azt mindenképpen szembeszegülésnek, kényszerítésnek, erőszaknak tekinti, s amint lehetősége nyílik rá, kegyetlenül megtorolja. Példa erre Batthyány Lajos sorsa, aki kétségbeesetten igyekezett a forradalmi átalakulást az uralkodóhoz lojális, alkotmányos keretek között tartani. A hatalom mégsem bocsátotta meg neki, hogy gyengének, engedékenynek látta, és ugyanúgy büntette, mint a fegyveres lázadókat. Ereje teljében lévő hatalomtól sem reformokat, sem forradalmi változásokat nem lehet kicsikarni. Ha átmenetileg enged is, ahogy magához tér, sokszorosan visszavon mindent, és kegyetlenül megbüntet mindenkit. Az erejét elvesztett hatalom pedig magától is összeomlik. Ilyenkor lehet tartós reformokat kiharcolni, győztes forradalmakat megvívni.