Az elemzők aggasztónak tartják azt a jelenséget, hogy egyre több fiatal felnőtt él a szüleivel, s különböző okokból mindinkább húzzák-halasztják önálló életük megkezdését. A 20–39 év közötti korosztály 31,4 százaléka, ezen belül a 35–39 évesek 10 százaléka húzódik meg még mindig a szülői ház védelmében, s bizony ezek az arányok hol kisebb, hol nagyobb ütemben, de folyamatosan növekednek: húsz év alatt egyenesen megduplázódtak.
A korszerű életmódról kialakult közvélekedés szerint ez kifejezetten negatív tendencia, ezért a fiataloknak sokáig menedéket nyújtó szülői házat gúnyosan mamahotelként szokták emlegetni. A fiatalok igyekeznek mind távolabbra kitolni az időt, amikor a saját lábukra állnak, de ez nem kizárólag az ő elhatározásuktól függ, s ha az így kialakult élethelyzetek hátrányait elősoroljuk, többnyire feltételezéseket említünk, nem pedig valós, közvetlenül megtapasztalható gondokat.
Az önálló életvitel megteremtése előtt tornyosuló első és legnagyobb akadály a lakás hiánya. Amióta a jurtánál szilárdabb építményre van igényünk, ez meglehetősen nehezen leküzdhető próbatétel, de amikor azt állítjuk, hogy a lakásínség aggasztó jelenség, nem a mai fiatalokról alkotunk lesújtó ítéletet. Ráadásul a saját lakás megszerzése nem a megoldást, sokkal inkább újabb megoldandó problémák megjelenését jelenti. Hiszen korunkban, amikor szinte valamennyien a kormány, a hivatalok, a pénzintézetek, a szolgáltatók packázásainak kiszolgáltatott bábjai vagyunk, az oly nagyon áhított független családi életvitelnek minimális feltételei a következők lennének: legalább három (jogi, pénzügyi és közigazgatási) diploma, megfelelő személyzet (titkár, inas, nevelőnő, szobalány, esetleg bejárónő), és akkora vagyon, hogy csak kedvtelésből járjunk dolgozni. Ezek hiányában el lehet hagyni akármilyen ifjan a szülői házat, a függetlenség csak illúzió marad, az önállóság pedig valójában azt jelenti, hogy távolabbra kerülnek tőlünk azok, akik segíteni szoktak.
Az elhúzódó önállóvá válás másik kellemetlen velejárója, hogy a fiatalnak együtt kell élnie a szüleivel, nagyszüleivel, gyakorta az anyósával, ráadásul még alkalmazkodnia is illenék hozzájuk. Ebből aztán sok vita, veszekedés adódhat, de aki elköltözik, a konfliktusoktól az sem szabadul meg. A kimutatás pedig nem szól azokról, akik önállósulási kísérletük után kényszerülnek hazamenni a mamához: biztosan vannak annyian, mint akik meg sem próbáltak elköltözni.
Ugyanakkor a mamahotelnek számottevő előnyei is vannak, amelyekről manapság nem szokás beszélni. Nagyapáink nemzedékének még természetes volt a többgenerációs család, amely a szétaprózódó családi egységekkel szemben mindenképpen erősebb gazdasági közösséget jelentett. Lényegesen könnyebben oldhatták meg az egyes családtagokat sújtó anyagi problémákat, de említhetjük azt is, hogy egy nagy háztartás összességében kevesebb kiadással jár, mint több kicsi.
A többgenerációs család a bölcsőtől a sírig óvta az egyént. Ismeretlen volt az a kevéssé épületes, de manapság egyre gyakrabban felhangzó kérdés: mi legyen az elmagányosodott idősekkel? Természetesen a gyermekvállalási kedvet is növelte, hogy mindig volt valaki, aki vigyázott a gyerekre, foglalkozott vele, s nem mellékesen a felnevelésének anyagi háttere is biztosabbnak látszott, mint akkor, ha a két – netán egy – szülő csak a saját erejére számíthat. S ha valaki mégis elköltözött a szülői házból, az semmivel sem volt önállótlanabb, mint korunk önállóságra programozott ifjoncai.
