A bűnös bánata

Rogán valójában nem is nagyon érti, hogy miért kell a fél világ szeme láttára magába szállnia.

Rogán Antal bocsánatot kér. Nem jár Canossát, nem vezekel, hamut sem hint a fejére. Arcán a bűnbánat legapróbb jelét sem látni, így a miniszteri szánom-bánom nem különbözik a Horn Gyula-i „na és”-től. Nem bánja, amit tett, miért is bánná? Csak azt tette, amit bármelyik alulról felkapaszkodott újgazdag celeb: megvalósította önmagát. Vezető párttársai is egyetértenek vele, hiszen az új típusú fideszes etika szellemében cselekedett: most már nemcsak a közszereplőknek kell többet eltűrniük a nyilvánosságtól, hanem a lakosságnak is a kormánypárttól. De Rogán hangjából sértődöttség érződik. Bántja, hogy színjátékra kényszerült. Mert a választók még nem nőttek fel hozzá, és könnyen félreérthetik. Netán rossz érzéseket kelt bennük a hivalkodás. (Pedig, ahogy a nagy klasszikus mondotta volt: „Akinek semmije sincs…”) A választók miatt kell itt bocsánatkérést előadnia. Ám Rogán nagyvonalú ember. Hajlandó elnézni a választók szűkkeblűségét, ha nekik bocsánatkérés kell, hát legyen.

Valójában nem is nagyon érti, hogy miért kell a fél világ szeme láttára magába szállnia: hát olyan főbenjáró bűn lenne az a kis helikopterezés? Akár akceptálhatnánk is Rogán Antal értetlenségét, az a kis légi út tényleg nem egy világra szóló skandalum. Hazánkban demokrácia van, s ha minden ember nem is, a politikai elitnek minden tagja egyenlő. Márpedig közülük egyik sem lakik szociális bérlakásban, nem a BKV járművein közlekedik, s nem a Máltai Szeretetszolgálat ingyenkonyhájától rendeli a rákkoktélt. Aki nem sajnálja a saját pénzét helikopterezésre, az röpködjék tetszése szerint. Ha csak erről lenne szó, hamar napirendre térne fölötte a kritikus közvélemény. Érzi ezt Rogán is, ezért igyekszik összes vétkét kizárólag a helikopterezésre leszűkíteni. „Igen, hibáztam, amiért önök joggal szedik le rólam a keresztvizet” – kezdi nyilvános gyónását, mintha belátná, hogy súlyos helytelenséget követett el. De mindjárt a tanulságot is levonja, amivel relativizálja a bűneit: „Politikus magáncélból soha nem használhat helikoptert, akkor sem, ha a felesége elég ügyes üzletasszonyként megengedheti magának.”

A feleség üzletasszonyi ügyességének mibenléte hétpecsétes titok. Konkrét ismeretek hiányában kénytelenek vagyunk azt feltételezni, hogy ügyesen pumpolja a szüleit és a férjét. Jellemző viszont, hogy Rogán mily következetesen kerüli azt a tényt, hogy helikopterezését első indulatában letagadta. Magyarán pofátlanul belehazudott az őt kérdező újságírók, végeredményben az egész nép szemébe. De miért is hozakodna elő Rogán a hazudozással? Olyan mindennapos, magától értetődő megnyilvánulás az a pártban, hogy szóra sem érdemes. Így érthető, hogy az ügyről nyilatkozó fideszesek csak a helikopterezést említik meg (ők nem csinálnak ilyet, de egyébként senkinek semmi köze hozzá), a hazugságról mintha nem is hallottak volna. Arról pedig végképp hallgatnak, hogy amíg Rogán tagadásban volt, fenyegetőzött is. Azt mondta, mindenkit beperel, aki a helikopterezésről írni merészel.

És ez az agresszióba hajló hányaveti magabiztosság a legvisszataszítóbb az egész történetben. Ez az erőfitogtató jellemtelenség, amely az utóbbi időben oly nagyon jellemző a pártra. A miniszterelnök sajtófőnökére, aki egy tisztességes mondatot képtelen kipréselni magából, ellenben az újságírók lökdösésében fekete öves lehetne. Vagy Lázár főminiszterre, aki az urizálást nehezményező párttársát próbálta megfélemlíteni, mondván: aki őket (értsd: a kormányt és lakájait) gyöngíti, az „saját magát gyöngíti vagy végzi ki”.

Rogánék egyre gyöngébbnek látszanak.