A rendszerváltás dicséretére szokták emlegetni, hogy békésen zajlott az átmenet, még egy pofon sem csattant, ami túlzás ugyan, de valóban, az emberek inkább bizakodtak, s kevésbé nyomultak. Ám azt a nagy békességet csak a régi politikai elit, az ország tönkretevői, a hatalmukat átmenteni igyekvők élvezték igazán, a rendszerváltók adtak is meg kaptak is pofonokat. De a történelem kibicsaklott logikája folytán nem a politikai ellenfelek, hanem a szövetségesek estek egymásnak. Főleg az újjáéledő történelmi pártok tagjait tudta a mindvégig aktív titkosszolgálat egymás ellen hergelni, összeugrasztani. A választások előtt a szociáldemokrata pártot feszítette szét a tettlegességig fajuló belső feszültség, így nyúlhatta le az MSZP „békésen” a szociáldemokrata örökséget.
Az első parlamenti ciklusban saját tagjaik ütlegelésében a kisgazdák jártak az élen. A párt két vezető személyisége az Országház férfimosdójában püfölte egymást, bár akkor – állítólag – nem politikai, hanem valami gáláns ügy állt a háttérben. Ám a pártház birtoklásáért megvívott ostrom, ha egy hősi eposzt nem is, néhány eposzi jelzőt megérdemelne. A kereszténydemokraták sokáig kitartottak, s csak 1996–97-ben szánták el magukat némi párton kívüli lökdösődésre és huzakodásra. A sor folytatható lenne, de alapvetően csak annak illusztrálására szánom, hogy a békésnek tartott időszakokban is átszőtte az agresszivitás és a durvaság a köz mindennapjait. A történelem valóban, a „soha nem látott” helyzetekben is megismétli önmagát. De ez a legkevésbé sem jelentheti azt, hogy normálisnak tartsuk, szó nélkül elfogadjuk a jelenlegi állapotokat.
