Boldog békeidők

Durvul, mind trágárabb, mind agresszívabbá válik a közbeszéd. Ha csak a közbeszéd

Durvul, mind trágárabb, mind agresszívabbá válik a közbeszéd. Ha csak a közbeszéd Sag schon ! Legfeljebb többen érdemelnék ki a lovagkeresztet. Nagyobb baj az, hogy nemcsak a politika különböző fórumain (a parlamentben, gyűléseken, demonstrációkon) lett érezhetően feszültebb és harciasabb a hangulat, hanem a civilek között is egyre gyakrabban fajul szidalmazássá, sőt tettlegességgé a politikai diskurzus. S nem tudni, hogy a hisztérikus közélet bolondítja-e meg a politikacsinálókat, vagy a túlpörgött politikai napszámosok hergelik-e a civileket. De aki megpróbál választ adni erre a kérdésre, az önkéntelenül is tovább mérgezi a légkört, mert jó néhány jeles értelmiségi ilyenkor csak azzal foglalkozik, hogy mibe köthet bele.

A veszekedő felek csak egyetlen kérdésben értenek egyet: a közbeszéd színvonala még soha nem zuhant ilyen mélységekbe, miként a közállapotok sem kerültek még ily robbanásközelbe – természetesen mindez csak és kizárólag a másik oldal hibája és felelőssége. Kár, hogy ez nem igaz. Az sem, hogy csak a másik a hibás, ahogy az sem, hogy még soha nem volt az ország ilyen mélyen, meg ennyire feszült. Még soha nem fordult elő, hogy a parlamentben egy képviselő veréssel fenyegette volna képviselőtársát – szörnyülködnek publicisták, szóvivők meg egyéb, válogatott véleménytulajdonosok (copyright: Balaskó Jenő). Előfordultak sokkal súlyosabb esetek is. Százöt éve volt, hogy Kovács Gyula Justh-párti képviselő rálőtt Tisza István házelnökre. (Kovácsot korábban kitiltották az ülésekről, az újságírói karzatról ugrott be a terembe, rohant az elnöki pulpitushoz, és három lövést adott le Tiszára. Szerencsére nem találta el az elnököt, ahogy saját magát sem, amikor öngyilkossági szándékkal maga ellen fordította fegyverét.) 1945 és ’48 között a népi demokratikus képviselők folyamatosan veréssel és leszámolással fenyegették az ellenzékieket. A szájaskodásban Marosán György és Kossa István jártak az élen. 1948 után a fenyegető szavakat tettekre váltották, a többé-kevésbé demokratikus parlament polgári képviselői közül többeket bitóra küldtek, s csak nagyon kevesen úszták meg a börtönt vagy az internálótábort.

A rendszerváltás dicséretére szokták emlegetni, hogy békésen zajlott az átmenet, még egy pofon sem csattant, ami túlzás ugyan, de valóban, az emberek inkább bizakodtak, s kevésbé nyomultak. Ám azt a nagy békességet csak a régi politikai elit, az ország tönkretevői, a hatalmukat átmenteni igyekvők élvezték igazán, a rendszerváltók adtak is meg kaptak is pofonokat. De a történelem kibicsaklott logikája folytán nem a politikai ellenfelek, hanem a szövetségesek estek egymásnak. Főleg az újjáéledő történelmi pártok tagjait tudta a mindvégig aktív titkosszolgálat egymás ellen hergelni, összeugrasztani. A választások előtt a szociáldemokrata pártot feszítette szét a tettlegességig fajuló belső feszültség, így nyúlhatta le az MSZP „békésen” a szociáldemokrata örökséget.

Az első parlamenti ciklusban saját tagjaik ütlegelésében a kisgazdák jártak az élen. A párt két vezető személyisége az Országház férfimosdójában püfölte egymást, bár akkor – állítólag – nem politikai, hanem valami gáláns ügy állt a háttérben. Ám a pártház birtoklásáért megvívott ostrom, ha egy hősi eposzt nem is, néhány eposzi jelzőt megérdemelne. A kereszténydemokraták sokáig kitartottak, s csak 1996–97-ben szánták el magukat némi párton kívüli lökdösődésre és huzakodásra. A sor folytatható lenne, de alapvetően csak annak illusztrálására szánom, hogy a békésnek tartott időszakokban is átszőtte az agresszivitás és a durvaság a köz mindennapjait. A történelem valóban, a „soha nem látott” helyzetekben is megismétli önmagát. De ez a legkevésbé sem jelentheti azt, hogy normálisnak tartsuk, szó nélkül elfogadjuk a jelenlegi állapotokat.