A hazaárulózás viszonylag későn került be a véleménytulajdonosok egymást pocskondiázó eszköztárába. Torgyán József, aki igazán szókimondó ember volt, csak odáig merészkedett, hogy egy-egy jelenségről kijelentette: hazaárulással ér fel. A másik közvetlen lehazaárulózása csak az ezredforduló után vert gyökeret, az első időkben a nemzeti oldal osztogatta a balosoknak és főleg a libsiknek. Néhány éve ez a diszkriminatív különbségtétel megszűnt, ma már mindenki buzgón hazaárulóz mindenkit. Hazaáruló, aki nem akart 2024-ben Budapesten olimpiát, de az is, aki népszavazást szeretett volna, ahogy hazaáruló, aki akart olimpiát, de az első jelentéktelen nehézség láttán azonnal lemondott róla. Hazaáruló, aki nem szavazza meg a terrortámadások elleni rendkívüli állapot bevezetését, ahogy az is, aki megszavazná, de feltételekhez köti, de az is, aki a feltételeket elutasítja.
Hajdan még olyanokat mondtak egymásnak a vitatkozók, hogy én másként látom, másként gondolom, úgy vélem, maga téved, figyelmen kívül hagyja a tényeket, nem tájékozódott eléggé a témában. Miként az is megesett, hogy lehülyézték, legazemberezték egymást, a szellemi fogyatékosság különböző szintjeit tulajdonították a másiknak. De a vita akkor még egy folyamat volt. Ma már nincs magyarázkodás, szószaporítás, jön a „hazaáruló”, és kész. Túl könnyen osztogatják a hazaáruló minősítést – aztán amikor az Európai Parlamentben magyar képviselők Magyarország ellen szavaznak, nem maradnak használható jelzőink.
