Hazaárulók hazája

A hazai politikai kommunikáció legújabb – bár mifelénk korábban sem ismeretlen – csodafegyvere a hazaárulózás.

A hazai politikai kommunikáció legújabb – bár mifelénk korábban sem ismeretlen – csodafegyvere a hazaárulózás. Ez nem jelenti azt, hogy a magyar polgárok körében látványosan megnövekedett a hazánkat idegen hatalmaknak kiárusító vigécek száma. Egyszerűen azok sokasodtak meg, akikre rásütötték a „hazaáruló” bélyeget. Márpedig az utóbbi hetekben lehazaárulóztak itt mindenkit, akinek valamiféle politikai meggyőződése, elköteleződése, társadalmi értékrendje van, de azt is, akinek nincs. A politikai oldalhoz tartozásnak ez esetben nincs jelentősége, mert bárhol álljon is valaki, a másik oldalon, sőt még a saját térfelén is akad egynéhány derék hazafi, aki hazaárulónak minősíti őt. Aki viszont nem áll sehol, aki szeretne kimaradni mindenféle ellenségeskedésből meg árokásásból, az azért kapja meg a hazaáruló titulust, mert lapít, nem vállalja a saját véleményét, nem áll ki az övéi mellett, s különben is, magyar emberhez méltatlan az efféle sunnyogás.

Kérdés, hogy a hazaárulózás a durvuló közbeszéd terméke-e, vagy attól független jelenség. Mert maga a kifejezés voltaképpen nem trágár, nem gyomorforgató, nem undort keltő kitétel, de kétségkívül sértő, lejárató, megalázó céllal használják, így joggal minősíthetjük durvának is. Ugyanakkor az utóbbi időben a hazaáruló szó nem a politikai beszédek része, hanem maga a beszéd. A véleményosztó nem bíbelődik a hosszas és fárasztó kifejtéssel, a félrevezető részletekkel, tekervényes körmondatokkal, bonyolult érveléssel, hanem gyorsan, tömören és pontosan a lényegre tör, s határozottan a más véleményen lévők képébe vágja: hazaáruló! Akinek bőségesen buzgó szónoki vénája van, az hozzáteszi, hogy nettó hazaáruló. Divatos még a nemzetáruló kifejezés használata is, mely kifinomult distinkciónak bizonyosan roppant mély értelme van, de most ne firtassuk. A lényeg az, hogy a belpolitika és a közélet útvesztőiben eligazodni vágyó polgár ebből az egyetlen szóból is tökéletesen érti pártja, politikai közössége, elvbarátai, asztaltársasága álláspontját, üzenetét, terveit és ígéreteit. A közönség azt hiszi, hogy okosabb, tájékozottabb, tántoríthatatlanabb lesz általa, ezért gyakran már igényli, mi több, követeli a hazaárulózást, hogy intellektuális magabiztosságot merítsen belőle. Kell-e ennél meggyőzőbb önigazolás egy véleményformálónak?

A hazaárulózás viszonylag későn került be a véleménytulajdonosok egymást pocskondiázó eszköztárába. Torgyán József, aki igazán szókimondó ember volt, csak odáig merészkedett, hogy egy-egy jelenségről kijelentette: hazaárulással ér fel. A másik közvetlen lehazaárulózása csak az ezredforduló után vert gyökeret, az első időkben a nemzeti oldal osztogatta a balosoknak és főleg a libsiknek. Néhány éve ez a diszkriminatív különbségtétel megszűnt, ma már mindenki buzgón hazaárulóz mindenkit. Hazaáruló, aki nem akart 2024-ben Budapesten olimpiát, de az is, aki népszavazást szeretett volna, ahogy hazaáruló, aki akart olimpiát, de az első jelentéktelen nehézség láttán azonnal lemondott róla. Hazaáruló, aki nem szavazza meg a terrortámadások elleni rendkívüli állapot bevezetését, ahogy az is, aki megszavazná, de feltételekhez köti, de az is, aki a feltételeket elutasítja.

Hajdan még olyanokat mondtak egymásnak a vitatkozók, hogy én másként látom, másként gondolom, úgy vélem, maga téved, figyelmen kívül hagyja a tényeket, nem tájékozódott eléggé a témában. Miként az is megesett, hogy lehülyézték, legazemberezték egymást, a szellemi fogyatékosság különböző szintjeit tulajdonították a másiknak. De a vita akkor még egy folyamat volt. Ma már nincs magyarázkodás, szószaporítás, jön a „hazaáruló”, és kész. Túl könnyen osztogatják a hazaáruló minősítést – aztán amikor az Európai Parlamentben magyar képviselők Magyarország ellen szavaznak, nem maradnak használható jelzőink.