Hetven évvel ezelőtt volt egy röpke pillanat, amikor úgy látszott, a dübörögve nyomuló diktatúrát – igaz, csak egyetlen ügyben – meghátrálásra készteti a nép egy részének akarata. Akkor, 1947 májusában sokan bizakodni kezdtek: mégis van értelme az összefogásnak, mert a szelíd erő és az elszántság jobb belátásra késztetheti a gátlástalan hatalmat is. Ma már tudjuk, ez elhamarkodott és naiv optimizmus volt, de ne ítélkezzünk az utókor bölcsességével a kétségbeesett reménykedők fölött, inkább próbáljunk okulni a példájukból.
1947. március 11-én, a kormányzó koalíció pártjainak értekezletén vetette fel Nagy Ferenc miniszterelnök, hogy a kötelező hitoktatást megszüntetnék, fakultatívvá téve azt, és egyidejűleg új, egységes tankönyveket vezetnének be. A tervezetet a pártközi értekezleten elfogadták, ahogy másnap a parlamentben is, majd a következő napon a Szabad Népben nyilvánosságra hozták. A vallás- és közoktatásügyi miniszter, Keresztury Dezső ebben nem kívánt részt venni, ezért március 14-én lemondott. Utódja Ortutay Gyula lett, aki Mindszenty József esztergomi bíboros-érsekkel szemben személyes ellenszenvet táplált. A parlamenti vitában elhangzott, hogy a katolikus püspöki kar nem fog ellenállni a fakultatív hitoktatás bevezetésének, de ez egyetlen püspök, Bánáss László átgondolatlan feltételezése volt, aminek az egyházellenes politikusok szívesen adtak hitelt. A püspöki kar – az élén Mindszentyvel – természetesen nem törődött bele szó nélkül a kötelező iskolai hittan eltörlésébe. Az egyházi vezetőkön túl megmozdult a hívek tömege is.
Egyházközségekben, iskolákban szerveztek gyűléseket, tiltakozó nyilatkozatokat fogadtak el, ezek százait küldték el a kormány és a pártok számára. Az ország számos városában a diákok „Kötelező hitoktatást!” és „Hittant akarunk!” jelszavakkal tüntettek. Szegeden kommunista verőemberek támadtak a tiltakozókra, de ők sem tudták megtörni elszántságukat. A törvényhozást, a minisztériumot, a pártházakat nem csak táviratok, levelek és más tiltakozó küldemények árasztották el: március 26-án 250 csepeli munkás kereste fel Nagy Ferenc miniszterelnököt, és tízezer szülő aláírásával ellátott memorandumot nyújtottak át neki.
Április 12-én jelent meg az esztergomi érsek körlevele a hitoktatás védelmében. Ebben ez állt: „A lelkiismereti szabadságot [...] a kötelező vallásoktatás épp oly kevéssé sérti, mint a kötelező földrajz-, történelem- vagy természetrajz-oktatás. [...] A vallásoktatás ugyanis szabadságára hagyja minden embernek azt, hogy a hittanórákon hallott igazságokat elfogadja-e vagy sem, azok szerint cselekszik-e vagy sem, és a tapasztalat azt mutatja, hogy egyesek élnek is e szabadságukkal, és a kötelező vallásoktatás ellenére is vallástalanok lesznek. [...] Azt se feledjük, hogy más az, behozni a fakultatív hitoktatást ott, ahol eddig semmilyen hitoktatás nem volt, és más az, a kötelező hitoktatást lefokozni fakultatívvá.”
Nagy Ferenc miniszterelnököt május 28-án lemondásra kényszerítették, s a kormány szép csöndben kihátrált a fakultatív hitoktatás ügye mögül. Rákosi Mátyás a kisgazdákat okolta mindenért. Június 9-én elmondott beszédében így szólt: „A szabad vallásoktatás [...] a demokráciának lényeges alkotóeleme, és mint ilyet, a kommunista párt helyesli és támogatja.” De az egyházellenes erők ebből a kudarcból is profitáltak. Felmérték az egyház ellenálló erejét, mozgósító képességét. Ekkor figyeltek fel az Actio Catholica fiatal titkárára, Lénárd Ödönre, aki a civilek tiltakozását koordinálta. Lénárd atyát egy évvel később, 1948. június 17-én, az iskolák államosításáról hozott törvény elfogadásának másnapján letartóztatták a hatóságok.
A fakultatív hitoktatást 1949. május 1-jén a legcsekélyebb ellenállás vagy tiltakozás nélkül vezették be.
