Minden manipuláció és közvetlen beavatkozás ellenére a kettős jelölés eredményeként több nagy hatalmú főkáder (Komócsin Mihály, Biszku Béla, Fock Jenő) vereséget szenvedett a saját választókerületében. A rendszerváltó ellenzék megerősödésével pedig a visszahívás lehetőségét is kihasználhatták. A törvény szerint a választópolgárok 10 százalékának javaslatára a képviselő visszahívásáról tartandó szavazást kellett kiírni. A visszahívásról szóló szavazás akkor volt eredményes, ha a választópolgárok több mint fele részt vesz a szavazáson, és az „igen” szavazatok abszolút többséget kapnak. 1989 nyarán és őszén közel 100 képviselő ellen indult visszahívási eljárás, és egy kivételével mindegyik esetben összejött a 10 százalékos támogatás.
Visszahívásról szóló szavazásra azonban sehol nem került sor. Huszonöten (köztük olyan mozgalmárok, mint Cservenka Ferencné, Korom Mihály, Losonczi Pál, Várkonyi Péter, Apró Antal) lemondtak mandátumukról. A többiek esetében az eljárás okafogyottá vált, mert az Országgyűlés 1989 decemberében 1990. március 16-i hatállyal kimondta feloszlását. A lemondott képviselők helyére négy körzetben tartottak időközi választást, három MDF-es és egy SZDSZ-es politikus győzelmével. A képviselők visszahívása a demokrácia diadalaként hatott a választókra, sokan ma is nosztalgiával gondolnak rá, és hiányolják a rendszerből. Ám a polgári demokrácia szabályai közé nehéz beilleszteni a visszahívás intézményét. De erről majd egy későbbi időpontban írok.
