Feltörekvő, ismertségre vágyó pártok, politikai csoportosulások többnyire megalkotják a saját választási törvénytervezetüket is, abban reménykedve, hogy felkapja a nagy hatalmú közvélemény, és hosszasan rágódik majd rajta. Ezeknek a tervezeteknek általában kardinális eleme a képviselők visszahívhatóságáról szóló passzus, úgy is, mint a bázisdemokrácia és a népszuverenitás iránti igények kielégítésére szolgáló jogintézmény. Ezzel szemben a képviselőkkel bíró, azaz parlamenti pártok a képviselők visszahívhatóságát olcsó, populista lózungnak tartják, afféle „parasztvakításnak”, aminek bevezetésére egy polgári demokráciában sem mód, sem szükség nincsen.
A visszahívhatóság már a rendi országgyűlések idején is bevett módszer volt a követek kézben tartására, de akkor (és a későbbiekben is sokáig) nem a választó, hanem a delegáló szervezet hívhatta vissza képviselőjét. A demokrácia fényes bizonyítékaként bekerült a sztálini jogrendbe is, ahonnét természetesen a magyar rendszerbe is átemelték. Mondani sem kell, a szocializmusban sem a választó (nem is volt olyan, csak szavazó) hívhatta vissza a „nép bizalmára méltatlanná vált” honatyát és honanyát, hanem a jelölő szervezet – nálunk a Hazafias Népfront –, azaz gyakorlatilag a párt, amely valójában már a népfrontnak is megszabta, ki lehet a jelöltje. Olyanra akadt példa, hogy a párt megbízott egyéneket vagy kollektívákat, hogy egyéni állampolgári kezdeményezésként „spontán” követeljék, hogy valamelyik képviselőt fosszák meg a mandátumától, de valóban önként, szabad akaratából egyszerű hétköznapi halandó nem tett, nem is tehetett ilyet.
Az 1983. évi választójogi törvény alaposan felforgatta az addigi választási rendszert. 1945-től 1967-ig tisztán listás rendszer működött, 1967-től 1985-ig az egyéni választókerületek jelöltjére szavaztak. Az új törvény az 1985-ös választásokra a vegyes rendszert írta elő. A nyugati nyitás vágya megkövetelte, hogy demokratikus engedményeket is tegyenek, így bevezették a kötelező kettős jelölést, és arra is törvényes lehetőséget adtak, hogy egyének is kezdeményezhessék választókerületük képviselőjének visszahívását. A szándékok szerint ezek csak látszatintézkedések voltak, mert úgy hitték, hogy az MSZMP a Hazafias Népfront segítségével továbbra is kénye-kedve szerint irányíthatja a választásokat. Ám a gyakorlatban nem minden alakult úgy, ahogy a pártközpontban eltervezték.
Minden manipuláció és közvetlen beavatkozás ellenére a kettős jelölés eredményeként több nagy hatalmú főkáder (Komócsin Mihály, Biszku Béla, Fock Jenő) vereséget szenvedett a saját választókerületében. A rendszerváltó ellenzék megerősödésével pedig a visszahívás lehetőségét is kihasználhatták. A törvény szerint a választópolgárok 10 százalékának javaslatára a képviselő visszahívásáról tartandó szavazást kellett kiírni. A visszahívásról szóló szavazás akkor volt eredményes, ha a választópolgárok több mint fele részt vesz a szavazáson, és az „igen” szavazatok abszolút többséget kapnak. 1989 nyarán és őszén közel 100 képviselő ellen indult visszahívási eljárás, és egy kivételével mindegyik esetben összejött a 10 százalékos támogatás.
Visszahívásról szóló szavazásra azonban sehol nem került sor. Huszonöten (köztük olyan mozgalmárok, mint Cservenka Ferencné, Korom Mihály, Losonczi Pál, Várkonyi Péter, Apró Antal) lemondtak mandátumukról. A többiek esetében az eljárás okafogyottá vált, mert az Országgyűlés 1989 decemberében 1990. március 16-i hatállyal kimondta feloszlását. A lemondott képviselők helyére négy körzetben tartottak időközi választást, három MDF-es és egy SZDSZ-es politikus győzelmével. A képviselők visszahívása a demokrácia diadalaként hatott a választókra, sokan ma is nosztalgiával gondolnak rá, és hiányolják a rendszerből. Ám a polgári demokrácia szabályai közé nehéz beilleszteni a visszahívás intézményét. De erről majd egy későbbi időpontban írok.
