Most viszont tényleg feltűnő volt, hogy a kormányközeli jobboldal milyen rajongó szeretetet érez az orosz elnök iránt (csak azért nem imádatot, mert az valaki másnak jár).
Nagy formátumú, korszakos jelentőségű politikusnak nevezték, akitől még maga Orbán is példát vehet, főleg abban a tekintetben, ahogy a nemzetrontó, hazaáruló libsiket ráncba szedte. Különösen üdítően hatottak az olyan típusú eszmefuttatások, amelyek a hatalomhoz közeli tárgyilagosság szellemében megemlítették: Putyint tekintélyuralmi rendszer létrehozásával, az ellenzékkel szembeni antidemokratikus módszerek alkalmazásával szokták megvádolni, de még ha igaz lenne is mindaz, amit felhoznak ellene, csak a javára írandó, mert az orosz hagyományok szerint jár el. Az oroszok ezt szeretik, ezt várják tőle, nekik ez jár.
Kérdés, hogy miként vélekednek erről a haladó hagyományról azok a Putyin számára kellemetlen ellenzékiek, akiket koncipiált perekben bebörtönöztek, vagy azok a kevésbé „szerencsések”, akiket titokzatos körülmények között lemészároltak soha el nem fogott merénylők. Rettegett Iván és Sztálin hagyománya ez. A cárok többsége száműzte az ellenfeleit, az is elég tekintélyuralmi eljárás, csak túlélhető. Ám mielőtt elvesznénk az orosz történelem forgatagában, gondolkodjunk el egy aktuálisabb problémán: vajon a választási győzelmek legitimálják-e az önkényeskedő hatalmat?
