A politikai közvélemény-kutatás hazánkban a rendszerváltás egyik vívmánya, csak a közvéleményt még nem kérdezték meg, örül-e a társadalmi haladás eme új megnyilvánulásának. A létező szocializmusban is rendszeresen szondázták a lakosság véleményét – a kérdezőbiztosi meló jó zsebpénzt biztosított diákoknak, néhány csellengő értelmiségi még meg is élt belőle –, de politikai tárgyú kutatások nem voltak. A pártok erősorrendjére értelemszerűen felesleges lett volna rákérdezni, és arra sem volt kíváncsi senki, hogy vajon Komócsin Zoltán vagy Brutyó János áll-e előrébb a népszerűségi rangsorban.
Viszont rendszeresen megkérdezték és elemezték a tévénézők szokásait, benyomásait és bölcs meglátásait, amelyeket a Magyar Televízió mind az egy csatornájának műsora kapcsán fejtettek ki. Szóval volt hajdan, az antivilágban is közvélemény-kutatás, roppant szakszerűen művelték, de igazság szerint a közvéleményt a legkevésbé sem izgatta, legfeljebb akkor lett tőle ideges valaki, ha véletlenül bekerült egy kutatási mintába, és váratlanul becsöngetett hozzá valami szakadt figura, kérdőívekkel a hóna alatt.
Mivel nem érdekelte az embereket, a hitelességét sem kérdőjelezték meg. Afféle értelmiségi értelmetlenségnek tartották, amihez a hétköznapi embereknek kevés közük van. Ám ahogy megszaporodtak a pártok, égetően fontossá vált folyamatosan kifaggatni a lakosságot, hogy éppen miféle érzelmeket táplálnak irántuk. S a közvélemény-kutatást többé nem lehet félvállról venni, tele van a sajtó különböző intézetek adatsoraival és értékeléseivel, politikusok, politológusok, szakértők és egyéb szószátyárok folyton hivatkoznak rájuk, így az emberek legfeljebb megunni tudják, elkerülni nem. Viszont nem is bíznak benne. Nem a politikai döntéseket előkészítő, megalapozó segédeszköznek tartják, inkább valami jóstevékenységnek, ami arra jó, hogy megjövendöljék a következő választás eredményét. Ám a gyakorlat azt bizonyította, hogy a közvélemény-kutatás nem éppen jövendőmondásra való. Az elmúlt egy évben két esetben is melléfogtak a világ legtekintélyesebb intézetei: a brexitszavazásnál és az amerikai elnökválasztásnál. Ahogy az elmúlt huszonhét évben nálunk is meglehetősen kiszámíthatatlanul teljesültek a választási előrejelzések. Az első két választás eredménye többé-kevésbé megfelelt az intézetek várakozásainak, de a következő három voksoláson a biztos favorit lemaradt, és az esélytelennek tartott nyert.
Ellenben a legutóbbi két választás sorrendjét mintha a közvélemény-kutatók állították volna össze, oly pontosan megfeleltek a felméréseknek. De ezen esetekben a tévedhetetlen tippeléshez nem volt szükség szaktudományos apparátusok használatára. Ugyanakkor kezdettől fogva sokak sokszor hangoztatott véleménye volt, hogy a közvélemény-kutatás valójában újabb eszköz a hatalom kezében, amellyel átverheti, befolyásolhatja, manipulálhatja a társadalmat. Hiszen ha elhitetik egyes pártokról, hogy verhetetlenek, vagy azt, hogy nincs esélyük, a választókat elbizonytalaníthatják, eltántoríthatják, elhatározásuk megváltoztatására késztethetik. Bizonyosan létezik ilyen jelenség, miként az ellentéte is, amikor a választót hamis biztonságtudatba ringatják. Ezért az eredmények manipulálása bizonytalan kimenetelű igyekezet, könnyen visszafelé sülhet el. Ám felesleges manipulálni, az is épp eléggé megkavarja az embereket, ha minden előfeltételezés nélkül vizsgálják az adatokat. Ám azt mindenképpen szem előtt kell tartani, hogy az adatok az adott pillanat (jobban mondva a két-három héttel korábbi) állapotot tükrözik, és azokból messzemenő következtetést levonni nem szabad. 2002-ben mondták, hogy ha egy nappal korábban vagy később lett volna a választás első fordulója, bizonyosan a Fidesz nyer, de pont azon a vasárnapon az MSZP volt erősebb. Legalábbis a kutatási eredmények ezt mutatták.
