A médiumok letudták a kötelezőt, megemlékeztek a lakiteleki találkozó 30. évfordulójáról. Három évtized nem elegendő történelmi távlat, hogy az esemény méltó helyére kerüljön a nemzeti emlékezetben, de a mai idők amúgy sem kedveznek a törekvéseknek, amelyek a valódi jelentőségét próbálják meghatározni. Akkor, ott, a sátorban lépett színre a Magyar Demokrata Fórum, akkortól számítjuk a rendszerváltás elindulását is, ám az utóbbi időkben egyre több kétség fogalmazódik meg: talán nem is voltak oly sorsdöntő történések ezek. Ha az MDF felemelkedésére gondolok, hosszas agóniájára, mégis gyors és váratlan kimúlására, arra, hogy alig 23 év adatott neki a történelemben – a másik nagy rendszerváltó párt sorsa is hasonló –, akkor aligha egy történelemformáló alakulat képe rémlik fel előttünk. Ráadásul a hatalom a saját rendszerváltásán ügyködik, a harminc évvel ezelőtti csak a kijavítandó modellt jelenti neki.
A magyar nép számára sem sikertörténet az elmúlt harminc év, sokkal inkább a kihagyott, elvesztegetett lehetőségek, az eljátszott esélyek, a megcsalatás és átverés időszaka. A félresiklott rendszerváltásért senki nem vállalja a felelősséget. Sokan hajlamosak az MDF-et bűnbakká tenni. Hiszen ki más tehet arról, hogy a nagy hangon megígért változásokból alig valósult meg valami, ha nem a demokratikus átalakításra felhatalmazást nyert MDF? Persze nehezítette a dolgokat a kommunista métely és a liberális csalárdság, de mégiscsak a fórum volt kormányon, neki lettek volna lehetőségei és eszközei az ígéretek beváltására, így a tévedések, a balfogások, a mulasztások elsősorban neki róhatók fel.
De ne feledjük: 1987. szeptember 27-én, Lakiteleken még nem egy rendszerváltó párt alakult. Pártról akkor még szó sem lehetett. A fórum mozgalomként indult, bár hivatalosan ezt a szervezeti formát sem ismerte el a hatalom, de kevésbé sértette érzékenységét. (Csak 1989. június 24-én jelentették be a mozgalom párttá alakulását.) A rendszert pedig nem leváltani, hanem megreformálni akarták. A realitások talaján álló ember akkor még nem gondolt rendszerváltásra. Legfeljebb álmodozott róla, de hangosan nem mondta ki. Az úgynevezett demokratikus ellenzék által 1987 júniusában kiadott tanulmányban, amelynek a Társadalmi szerződés címet adták, határozottan kijelentették: „A szovjet világrendszer felbomlásával számolni belátható időn belül nem lehet”. A lakitelki alapítók is az MSZMP egyetértésével és együttműködésével vélték elérhetőnek céljaikat. – Az a véleményük, hogy csak társadalmi részvétellel lehet megoldani a válságot, mégpedig mind a társadalom, mind az ország politikai vezetőinek részvételével. (...) Ezért javasolják egy magyar demokrata fórum létrehozását, amely a folyamatos és nyilvános párbeszéd színtere lehetne – írták a találkozó végén elfogadott nyilatkozatban. A szabadabb, demokratikusabb, „emberarcúbb” szocializmusban hittek. – Olyan nincsen! – mondhatjuk az utólag okosak magabiztosságával, csakhogy ez a bölcsesség harminc évvel ezelőtt még nem volt annyira kézenfekvő, mint manapság. Megjegyzem, ezt a tételt nem csak a ’68-as prágai tavasz lelkesültjei nem ismerték, ’56 magyar forradalmárjai és szabadságharcosai sem. Félve kérdem: egy téveszme áldozatai voltak?
A legsúlyosabb mulasztás, amit az egykori rendszerváltó erők és az MDF számlájára írnak, hogy nem volt elég kemény és határozott, csak ígérte a „nagytakarítást”, de nem söpörte el a régi rendszert. Való igaz, a múlt feltárásának, a bűnök megbüntetésének, az igazságtételnek az elmaradása miatt a rendszerváltás nem lett nagy és felemelő közös élménye a nemzetnek. De ezek megoldására az elmúlt huszonhét évben lett volna elegendő mód és idő. Sőt most sem késő. Ám ’88–89 szelleme nem erről szólt. A „békés átmenet” volt akkoriban a legfőbb érték, és ’90 után még sokáig büszke volt rá az ország. Az MDF sokáig ezt a szellemiséget képviselte, és mire változtatni akart, már nem volt ereje hozzá.
