Valaha nagybetűkkel kellett írni, és akár valami feudális cím és rang, kijárt neki a „dicsőséges” jelző is. Éljenezni is kellett (kellett volna), hogy minden kétséget kizáróan a világ tudomására hozzuk, mennyire örülünk neki. „Éljen november 7., a dicsőséges Nagy Októberi Szocialista Forradalom X-edik évfordulója!” – ez volt a hivatalos, szabatos, pártszerű formula, eltérni tőle nem lehetett. Főleg nem volt tanácsos. Aztán a világtörténelem e legragyogóbb, legnagyszerűbb, legfontosabb eseménye mindössze 71 évfordulót ért meg. A következő évben már olyanokat mondtak, hogy 72 éve tört ki a szörnyű komcsi vircsaft, akkor volt a bolsevik puccs, éljenzésnek, dicsőségnek, nagybetűknek híre-hamva sem maradt.
És most elérkeztünk a 100. évfordulóhoz – de már nem az esemény kiemelkedő jelentőségén örvendezünk, hanem reménykedtünk, hogy végleg túl vagyunk rajta. Nem csak a divatos utólagos bátorság mondatja velem, hogy amikor még bőven benne voltunk, akkor is abszurdnak éreztük az egészet. Eleve novemberben volt az október, és bár tisztában voltunk a két naptár közötti különbséggel, mégis állandó (gyenge) poénkodásra csábított ez az anomália, ettől még komolytalanabbá vált a „szent ügy”. Ráadásul különböző átszellemült szónokok gyakran összekeverték október 25-ét 23-ával, hol kínos, hol harsány röhögésre ragadtatva az elpilledő hallgatóságot.
Ráadásul ennek a világrengető nagy eseménynek olyan átlátszóan ostoba és primitív történetet fabrikáltak, hogy csak néhány szellemileg leépült veterán, továbbá KISZ- és pártkarrierre vágyó buzgalmár hitte el. A felsőbbség igyekezett távol tartani a tömegeket a hiteles információktól, ami csak részben sikerült. Hamar rájöttünk, hogy aki a Csendes Dont írta, az nem a történelemkönyvünkből másolta ki a vonatkozó részeket. Nem csupán a forradalom, a Szovjetunió teljes történetét tudatos homállyal védelmezték. Mégiscsak: már akkor is tudásalapú társadalom voltunk, így a történelmi hiányokat a minden évben megrendezett „Ki tud többet a Szovjetunióról?” című vetélkedősorozattal kívánták kompenzálni. A döntőket mindig november 7-ére időzítették, ezzel is növelendő az ünnep fényét. Ugyanis a párt mindenképpen ünneppé akarta kreálni a „Nagy Októberit”.
Ebből annyi jött össze, hogy munkaszüneti nap volt. De hiába csaptak akármekkora hűhót, rendeztek nagygyűléseket, díszelőadásokat, fáklyás felvonulásokat, ünnep nem lett belőle soha. Pedig a protokoll szerint fontosabb esemény dátuma volt, mint március 15. (A Tanácsköztársaságot eleve nem ünnepelték 1959-ig, de utána se nagyon találták a helyét.) Az iskolásokat minden év november 6-án – Lenin szellemében: „Minden művészetek közül számunkra legfontosabb a film” – moziba vitték, valami csodálatos és felfoghatatlan rendszer alapján. A mi általános iskolánkkal nyolc éven keresztül minden évben a Kobra akció című műalkotást nézették meg. Hihetetlenül rossz, unalmas, zavaros film volt. Azóta sincs halvány sejtelmem sem, miről szólt, mert elsősként nem értettem, később meg nem nagyon figyeltem, hiszen egy évvel korábban már láttam. Gimnáziumban aztán műsorváltozás volt, négy évig Az első tanító történetén épülhettünk. Az már jobb sorsra érdemes film volt. De egy másik gimnáziumba járó barátom a Ragyogj, ragyogj, csillagom című opust nézte minden évben, és komolyan mondom: irigyeltem érte.
1988-ban már különösebb felhajtás nem volt, csak munkaszüneti nap. Így a magyar dolgozók a dicsőséges Nagy Októberi Szocialista Forradalom 71. évfordulóját Bécsben ünnepelték, hűtőszekrény-vásárlással. 1989 februárjában a pártállami parlament még átírta a történelmet, kiiktatva november 7-ét a magyar ünnepek sorából.
Senki nem mondhatja, hogy a rendszerváltás hajnalán csak rossz döntéseket hoztak!
