Törvénnyel kell Orbán Viktort disputára kényszeríteni, hangoztatják különféle ellenzéki szervezetek, ugyanis egybehangzó véleményük szerint miniszterelnök-jelölti vita nélkül elképzelhetetlen a demokratikus választás.
Természetesen igazuk van – elvileg, hiszen a kulturált, tárgyszerű viták a demokratikus közélet javára vannak –, ám a törvény ötletével kapcsolatban erős fenntartások merülhetnek fel. Először is nem éppen demokratikus eljárás egy önmagában se nem jó, se nem rossz cselekedetet jogszabállyal kikényszeríteni. Nem mellékesen aki megszegi a törvényt – mert nem hajlandó vitatkozni –, arra miféle büntetést szabnak ki? Eltiltják a miniszterelnökségtől? Csak átmenetileg? Vagy örökre? Esetleg engedik miniszterelnöknek lenni, de nem a Várban lesz a rezidenciája, hanem a Gyurcsány-féle kormányzati negyedben?
Arról se feledkezzünk meg, hogy aki látta a 2006-os vitát, az okkal-joggal gondolhatja úgy, hogy maga a miniszterelnök-jelölti polémia teszi lehetetlenné a demokratikus választást. Azon a rossz emlékű estén Gyurcsány Ferenc regnáló miniszterelnök jó időre hazavágta a műfajt, demonstrálva azt az elkeserítő tételt, hogy az eredményes vita egyáltalán nem a programok és az azok mellett felsorakoztatott érvek meggyőző voltán, hanem az agresszivitáson és a hazugságok gátlástalanságán alapul.
Nem volt hosszú életű a magyar miniszterelnök-jelölti vita intézménye egyébként sem, hiszen már a harmadik alkalom után kidőlt, és felépülésére belátható időn belül nincs remény. Mindjárt a kezdeteknél is nehézségek akadtak. 1990-ben még mindenki vitatkozott mindenkivel, de hivatalos jelölti megméretésre nem került sor. 1994-ben meg – bármilyen furcsa – a legnagyobb pártoknak nem is volt miniszterelnök-jelöltjük. A szocialisták az utolsó pillanatig tagadták, hogy győzelmük esetén Horn Gyula lesz a kormányfő, az SZDSZ pedig – amelynek úgyszintén nem volt ilyen embere – még a feltételezést is kikérte magának, hogy hajlandó lenne koalícióra lépni az MSZP-vel. Nehéz volt a kezdet, de biztató a premier. Az 1998-as Horn–Orbán-összecsapás volt az egyetlen korrekt és kulturált disputa, amikor a nagyon is különböző mentalitású és habitusú felek méltó partnerei voltak egymásnak. Orbán Viktorról ott derült ki véglegesen, hogy akkori állás szerint nem csupán jó kommunikátor, hanem az ország vezetésére is felkészült. Ez a sokakban megszületett felismerés a választások végeredményét is nagymértékben befolyásolhatta. 2002-ben szó sem volt azonos súlycsoportú ellenfelekről. Medgyessy Péter törekvéseinek maximum annyi célja lehetett, hogy ne szánalmat, hanem együttérzést csiholjon ki a nézőkből. Más kérdés, hogy a baloldali sajtó számos munkatársa őt találta meggyőzőbbnek.
Gyakran megfeledkezünk arról, hogy 2005-ben is volt egy Gyurcsány–Orbán televíziós vita. Gyurcsány ezen igyekezett kultúrlényként viselkedni, de nem nagyon ment neki, látványosan kidomborodott, hogy Orbán sokkal hivatottabb vezető. A későbbi DK-s vélhetően akkor döntötte el, hogy a majdani miniszterelnök-jelölti vita alkalmából felhagy a korrektség és az intellektuális tisztesség látszatával is. A legképtelenebb hazugságokkal és rágalmakkal rohanta le Orbánt, aki szinte megbénult a döbbenettől. A Fidesz első embere nem csak bukta azt a szópárbajt, sajnos okult is belőle. Azóta ő is felhagyott a szigorú tárgyszerűséggel, a másik véleményét, személyiségét tiszteletben tartó korrektséggel, és gyakorta él a Gyurcsánytól ellesett méltatlan verbális eszközökkel. Ennek ismeretében egy újabb jelöltvitának nem sok értelme lenne. Nem a programok ütköztetése zajlana, ehelyett különböző kommunikációs technikák és trükkök versenyévé silányulna az egész. Hozzáteszem, ha Orbán a régi énjéhez visszatérve ismét a tisztességes párbeszédre koncentrálna egy ilyen helyzetben, a jelenlegi mezőnyt bizton felülmúlná. Ám ez csak fikció.
