Mindmáig megfejtetlen rejtély, hogy 2002-ben miként veszíthette el a Fidesz a parlamenti választást. Találgatások, féligazságok, részmegoldások születtek bőven, de megnyugtató, minden részletre kiterjedő magyarázatot azóta sem sikerült adni.
Tizenhat évvel ezelőtt, amikor a válasz megtalálása még élet-halál fontosságúnak tűnt, beindult a bűnbakképzés folyamata is. És a számba vehető bűnbakok sorában természetesen ott volt a sajtó is. Persze ez soha nem mondatott ki hivatalosan, hangosan se nagyon, inkább csak a korszak „jól értesültjei” sugdolóztak róla: „A vezetők úgy vélik, a Magyar Nemzet egyik-másik cikkének is része volt a bukásban ” Az ostoba szóbeszédnek valóban volt annyi alapja, hogy némely vezetők így vélekedtek. Nekem is volt szerencsém jeles közférfiúktól baráti hangú szemrehányást elviselnem, mondván: „Bizonyos ügyeket nem kellett volna megírni, mert nem használtak nekünk.” Karakán újságíró azt válaszolta volna ilyenkor, hogy azokat a bizonyos ügyeket nem kellett volna elkövetni, és akkor nincs dilemma a megírásuk körül, de akkortájt a polgári oldalon nem voltak karakán újságírók, csak az utóbbi évben lettek a ner sajtómunkásai ilyen jellemesek és kemények.
Csábító lehetőség, mégsem írhatom, hogy pár nap múlva melyik oldal újságírói veszítették el a választást, mert ez a kijelentés méltatlan és igazságtalan lenne, elsősorban azért, mert azt soha nem mondják, hogy a sajtó juttatta hatalomra a győztes pártot, márpedig az elemi logika is azt diktálná, hogy akik az egyiknek elvesztették, azok a másiknak megnyerték a választást. Mégsem suttogták például 2002-ben, hogy az MSZP a Magyar Nemzetnek köszönheti diadalát. Természetesen ez abszurd és rossz vicc, de a párt nem mondott köszönetet a Népszabadságnak (akkor még létezett), a Népszavának, a Magyar Hírlapnak, de még a közszolgálati műsor létére siralmasan elfogult Napkeltének sem. Nagyon helyesen. Mert a sajtónak tulajdonítani akár a választási győzelem dicsőségét, akár a vereség szégyenét súlyos aránytévesztésnek minősül.
A társadalom általában erősen túlértékeli a sajtó hatását, szerepét, olykor túl sokat vár tőle, máskor felelősségét túlozza el. A hamis képzetek kialakításához persze maga a sajtó is erőteljesen hozzájárul, elsősorban azzal, hogy sokkal többet foglalkozik magával, illetve az ellenoldal médiumaival, mint amennyi indokolt lenne. A kampány a megtévesztések, az átverések, az áltatások időszaka, ilyenkor a sajtó szerepe is felértékelődik, mintha valóban a közéletet meghatározó, önálló hatalmi ág lenne, nem csupán a hatalom egyik eszköze. A politikusok saját tévedéseiket, ostobaságaikat, tudatlanságukat szeretik az újságok-tévék önkényeskedéseinek számlájára írni, mondván: kifacsarták, meghamisították, elhallgatták fennkölt mondanivalójukat, ez az oka annak, hogy a választók nem korszakos zseninek, hanem féleszű baromnak tartják őket. Emiatt némely politikusok meg is sértődnek egyes orgánumokra, és megtagadják, hogy szóba álljanak velük. Ehhez isten- és alkotmány adta joguk van, senki nem kötelezhető a megnyilatkozásra neki nem tetsző fórumokon.
Ám az utóbbi időkben új, roppant primitív szokás jött divatba. A politikus nemcsak megtagadja a nyilatkozatot, hanem nyomban a nagy nyilvánosság előtt minősíti is az adott orgánumot. Nem pusztán prosztóságáról tesz ilyenkor tanúbizonyságot, helyzeti előnyével is visszaél, hiszen tudja, hogy a lejárató jelzőkkel illetett újságírónak akkor és ott nincs módja védekezni vagy válaszolni. A politikusok és az újságírók egyenrangúságának jegyében a sajtómunkásoknak olykor ily módon kellene felvezetniük a kérdéseiket: „Ön ostoba, korrupt, az állampolgárok képviseletére tökéletesen alkalmatlan. Semmi esélye, hogy értelmes választ sikerül kicsiholnom magából, mégis kénytelen vagyok megkérdezni, mert kötelességem ” – az efféle felvezetés az interjúk jó részének elején igazán indokolt lenne.
