A társadalom általában erősen túlértékeli a sajtó hatását, szerepét, olykor túl sokat vár tőle, máskor felelősségét túlozza el. A hamis képzetek kialakításához persze maga a sajtó is erőteljesen hozzájárul, elsősorban azzal, hogy sokkal többet foglalkozik magával, illetve az ellenoldal médiumaival, mint amennyi indokolt lenne. A kampány a megtévesztések, az átverések, az áltatások időszaka, ilyenkor a sajtó szerepe is felértékelődik, mintha valóban a közéletet meghatározó, önálló hatalmi ág lenne, nem csupán a hatalom egyik eszköze. A politikusok saját tévedéseiket, ostobaságaikat, tudatlanságukat szeretik az újságok-tévék önkényeskedéseinek számlájára írni, mondván: kifacsarták, meghamisították, elhallgatták fennkölt mondanivalójukat, ez az oka annak, hogy a választók nem korszakos zseninek, hanem féleszű baromnak tartják őket. Emiatt némely politikusok meg is sértődnek egyes orgánumokra, és megtagadják, hogy szóba álljanak velük. Ehhez isten- és alkotmány adta joguk van, senki nem kötelezhető a megnyilatkozásra neki nem tetsző fórumokon.
Ám az utóbbi időkben új, roppant primitív szokás jött divatba. A politikus nemcsak megtagadja a nyilatkozatot, hanem nyomban a nagy nyilvánosság előtt minősíti is az adott orgánumot. Nem pusztán prosztóságáról tesz ilyenkor tanúbizonyságot, helyzeti előnyével is visszaél, hiszen tudja, hogy a lejárató jelzőkkel illetett újságírónak akkor és ott nincs módja védekezni vagy válaszolni. A politikusok és az újságírók egyenrangúságának jegyében a sajtómunkásoknak olykor ily módon kellene felvezetniük a kérdéseiket: „Ön ostoba, korrupt, az állampolgárok képviseletére tökéletesen alkalmatlan. Semmi esélye, hogy értelmes választ sikerül kicsiholnom magából, mégis kénytelen vagyok megkérdezni, mert kötelességem ” – az efféle felvezetés az interjúk jó részének elején igazán indokolt lenne.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!