Elnézést kérek nyájas olvasóimtól, de földöntúli késztetést érzek arra, hogy ide másoljak egy MTI-s hírt: „Egy serdülők körében végzett hazai felmérés szerint a magyar fiatalok több mint 12 százaléka kívánta a közelmúltban azt, hogy bárcsak ne élne, több mint 10 százalékuk arra is gondolt, hogy véget vet az életének, több mint 3 százalékuk pedig el is tervezte, hogy ezt hogyan tenné meg.”
Nem tudom, hogy valójában kinek is kellene gratulálni e számadatok láttán, de „ügyes vagy”. Mindenkinek vannak rossz napjai, olyan is van, hogy egy-egy rossz nap közé nem ékelődik be porszívóügynöklábként egy good day. Néha úgy érezzük: szar minden. Néha tényleg az is. Viszont azon el kellene gondolkodni, mi a franc lehet annak a hátterében, hogy ennyi fiatal él ilyen sötét gondolatokkal. Röviden: a magyar serdülők 12 százalékának szó szerint (elvileg) pokol az élete. Persze a megkérdezettek között biztos vannak idióták is, akik divatból lovagolnak az „öngyi leszek” témán, első ránézésre főleg a hülye hajú emósok imádják ezt a sportot.
Az okosok azt mondják, minden a szülőkön múlik. Már osztom is az észt: ez lehet, igaz volt mondjuk az internet, a tömegmédia elterjedése előtt, „mer’ hogy be vótunk zárva”. De hogy napjainkban mennyi befolyása van a muter-fater kettősnek a gyerek dolgaira, arról elvitatkozgatnék egy jó kávé mellett (két cukorral, kis tejszínnel kérem, a kutyulósat utálom). Van itten olyan ember, aki ki meri jelenteni, hogy tisztában van azzal, a gyereke mivel tölti idejét? Csak hiszi, hogy tudja.
A becsukódó szobaajtó megnyit egy másik világot: az egy szótagos alfahímek, csücsörítő rabszolgáik, a tartalom nélküli kommunikáció ostoba és káros második valóságát. Ehhez hozzájön még egy anómiás társadalmi állapot is (anómia: Bakos, 2005., 35. oldal). A suliban – legtöbbször – be kell állni a sorba, át kell venni a normákat, bármennyire is szembemegy az otthon átadott konform valóságképpel. A pontagyú hülye gyerekek – akik 15-20 évesen még Stallonét is kettéharapnák – tudják, miképpen kell átszínezni valakinek az auráját. Mindezt a kortárs csoportok hatásának nevezik, amit csak jó neveléssel lehet csillapítani. Ennek része az is, hogy elmagyarázzuk a gyereknek: a tanulás és a munka jobb életet eredményezhet, mint bekamerázott territóriumokban kavarni a szart mások ellen annak reményében, hogy majd a „média felfedez”. Van itt már annyi ilyen felfedezett, hogy már a Hold is túlnépesedne tőlük. A gond az, hogy itt tízezreknek ez jelenti az életprogramot, miközben másik százezrek meg a belüket kidolgozzák.
Szóval a lényeg az, hogy napi 5-6 percnél többet kellene beszélgetni a gyerekekkel, ismerni kellene őket, meg azt a sok szempontból szörnyű és bizonytalan világot is, amibe beleszülettek.
Na puszi!
origo.hu
Kettészakadt az ország: óriási hőmérséklet-különbség északon és délen
