Nézzék el nekem a kedves Olvasóim, hogy szentimentális hangulatban vagyok, s ennek megfelelően hatalmas küzdelmet folytatok önmagammal. Ennek tárgya kettős. Vajon pár szóban emlékezzek meg a celebek s az orrtúró percemberek friss baromságairól, vagy kicsit szálljak magamba és gondolkozzam el azon, hogy egyáltalán van-e értelme egy ilyen blognak? Van-e ráció olyan – csak elsőre viccesnek tűnő – eseményekről, jelenségekről írni, amelyek valójában halálosan komolyak, hatással bírnak és igen mélyen képesek befolyásolni a gondolkodást? Bizonytalanságom szüli e bizonytalan kérdést: vajon érdemes-e önmagunkat elégetni, haragba fulladni, akár csak pillanatokra is?
„Utánozás majomszokás”, amivel semmi gond egészen addig, amíg a társadalom mikro- és makroszintjein inkább a „jó” érvényesül a „rosszal” szemben. Nem érdemes keseregni: a pofonok ugyan úgy az életünk velejárói, mint mondjuk az ölelés vagy éppen a csók (angolul: kiss). A „bűnösek” – akik Dzsínó szerint szenvedjenek – mindig is életünk részei lesznek. S ha elfogadjuk, ha nem, szükség is van rájuk, önmagunk és a világ megismerése érdekében is, egyfajta igazodási pontok lehetnek, amitől persze az anómia még nem szűnik meg, ám talán feltehetjük a kezünket: köszi, ezt nem.
De itt van egy kis bibi: ki mondja meg, ki a rossz és ki a jó? E blog szerzője nem tud annyit a világról, ami feljogosíthatja arra, hogy „ítéljen”, véleményt fogalmazzon meg olyan jelenségekről, amelyeket egyébként ő maga társadalmilag, szociokulturálisan elviselhetetlennek tart s amelyekről mély meggyőződése szerint azt vallja: ettől csak rosszabb lehet az a valami, amit az életünknek nevezünk.
Szóval – hogy tisztán fogalmazzak Olvasóimnak – a sok viccesnek szánt bejegyzés (melyek talán nem is viccesek), a káromkodás mögött mindig van egy kis fájdalom is, kis keserűség. Ez pedig mindenféle dolgok átgondolására késztet, a lélek dimenziójában a „költség és haszon” arányát is megvizsgálva. A Mukit illető utálat és a sokszor talán jogos felháborodás mellett is bízom abban, hogy egy icipicit sikerült rávilágítanom abban a bizonyos sötét szobában futkosó csótányra. Bár valójában ezt csak Olvasóim tudják igazán. Ha igen, az nekem csak örömöt jelent.
