Dögöljön meg mindenki?

Ha csak a jövőben vész ki a szolidaritás meg a bizalom a társadalomból, akkor a nagy kérdés az, hogy jelenlegi viszonyainkat milyen jelzővel illessük.

„Olyan társadalmak jöttek létre a modern világban, ahol sok millió ember zsúfolódik össze a nagyvárosokban, miközben szinte mindenki tökéletesen izolált helyzetben van. Talán soha ennyi, napjában háromszor étkező, tiszta vizet ivó, de végtelenül magányos ember nem élt még egy kupacban. Fiataljainkat őrült spirálba hajszolják már szocializációjuk hajnalán: fogalmuk sem lesz az »avítt« értékek mentén történő életről, viszont kitűnően engedelmeskednek az alattomos fogalmi kódoknak. Eszközzé válhat mindenki a saját célok érdekében, amúgy meg Mari néni dögöljön meg a szomszédban, lényeg a lájk meg a komment." Elnézést kérek Kedves Olvasóimtól, hogy a legutóbbi posztot ilyen hosszan idéztem, de így a mostanra kihűlt kávém mellett úgy érzem, még egy picit csesztetni kell(ene) az ott elhagyott szálakat.

Neves kutatók tollából kellemetlen jelentés látott napvilágot. A társadalmat meghatározó számos érték változásait mérték évtizedes időléptékben, s az eredmények egyáltalán nem értek meglepetésként.

A lényeg, hogy az elmúlt tíz évben a tolerancia és a segítőkészség az értékhierarchiában erőteljesen hátraszorult, ami aggodalomra adhat okot. Persze aki szerint a problémákat és konfliktusokat úgy kell megoldani, hogy jól pofán veri a másikat, az nem aggódik. De éppen itt a gond: egyre több ilyen barbár futkos közöttünk és nagyon súlyos tévedés azt hinni, hogy ez a viselkedés csak bizonyos társadalmi státuszok esetében jön elő. Francokat! Hétköznapnapjaink bizonyítják, hogy elég csak valakihez véletlenül hozzáérni a buszon, a szemmel verés a minimum. Az élet minden dimenziójában kemény harc megy, amikor is már szinte minden megengedett.

Nem kell írásban rögzíteni azt a társadalmi érzületet sem, ami szerint közmegegyezés van abban, hogy mindenki tesz a másikra, csak a saját túlélése a fontos. Ami mellesleg etológiailag érthető, viszont éppen azért vagyunk egy picivel különbek az állatoknál, mert képesek vagyunk arra, hogy ne mindig fordítsuk el a fejünket. A kultúrának, az értékeknek meg a normáknak meg az ilyesmiknek éppen az a feladatuk, hogy próbálják kordában tartani az ösztönök által vezérelt fenevadat.

Szóval a mostani eredmények szépen rímelnek arra, ami már korábban is tudott volt: 1995-ben a magyarok 63 százaléka értett egyet azzal az állítással, hogy „senki sem törődik azzal, hogy mi történik a másikkal”. Ez az érték 2006-ra 81 százalékra emelkedett, és lenne rá valamim, hogy egy friss mérés eredménye még inkább megríkatna minket. A kutatók attól félnek, hogy a fiataloknak egy olyan generációja jelenik meg, amelynek tagjai akár a „kíméletlenségre” is hajlamosak lehetnek. Nem akarok ünneprontó lenni – bár e posztok talán sok esetben azok –, de mindez inkább már jelen, mintsem jövő idő. Fiataljaink – tisztelet a kivételnek – már jó ideje csak magukkal foglalkoznak.

Meg vagyok győződve arról, hogy a digitális térben való „élet” – főleg ha már az általános iskola idején „megfogan” – súlyos személyiségzavarhoz vezet. Persze nem tűnik föl a dolog, hiszen nincsenek látványos megnyilvánulásai. „Csupán” arról van szó, hogy mire felnő a tag, lövése sem lesz arról, hogy voltaképpen mit is jelent egy hús-vér emberrel való kapcsolat létrehozása, annak fenntartása, az adódó konfliktusok kulturált megoldása.

Látjuk a droidképű fiatalokat (tényleg csak őket?) magunk között, és tényleg arcuk se rezzen semmire. Tündériek, helyesek, vitálisak, csak éppen szarnak mindenre. Persze mindez nem reprezentatív, viszont életszaga van. Lehet boncolgatni a szülők felelősségét, hogy vajon mennyit és hogyan foglalkoznak a gyerekeikkel. Szerintem a szülők jó részének – s ez nem csak az én véleményem – lövése sincs arról, hogy mit csinál a gyereke, amikor bezárja az ajtót, vagy amikor elindul reggel otthonról. Mivel a hülye gyerek idejének kétharmadát egymondatos, gyalázatosan megírt bejegyzések olvasásával és írásával tölti, e minták válnak számára „alapokká”, noha ez a kommunikációnak csak egy része. Mindez nem feltűnő, hiszen mikroszinten zajlik és egyre nagyobb teret nyer; ahogy egy dohányzó ember sem tűnik ki a dohányzó sokaságban.

Közben pedig égetően fontos lenne megőrizni a család egységét, hiszen a jól működő család olyan mikroközösség, amely éppen a benne meglévő bizalom és szeretet mentén ad lehetőséget az ajtón kívüli világ ügyeinek átbeszélésére, azok „osztályozására”.

S bizony az emberi kapcsolatok üzemeltetése igencsak fáradtságos munka volt már régen is, a mostani fél percenként változó, bizonytalan korszakban pedig még nagyobb kihívást jelent.

Itt a Facebookon feltett hazug kérdés – „na mizu?” – már kurvára nem elég!