Lassú víz partot mos, mondhatnánk, miután a svájciaknak tele lett a hócipője az ép ésszel valóban elképzelhetetlen és sunyi jogcímeken kifizetett vezetői juttatásokkal. Ismételjük meg: a svájci lábbeli telt be, nem valamelyik harmadik világbéli, vagy szomorkás közép-kelet európai térség lakója mutatott egyezményes jelet s most finom is voltam. Pedig ottan, mármint Svájcban, nem csak a sokat emlegetett és vágyott jólét szintje félelmetesen magas, hanem a toleranciaküszöb is. A lényeg, hogy népszavazáson mondtak lesújtó véleményt a valóban mesés céges jövedelmek ügyében, s a stoptábla bizony jól látszódott szerte széjjel a mesés és igazságos Európában. Persze megindultak a sirámok is, mivel más fejlett országokban is tetszetős az ötlet, másrészt állítólag ha ezek a remek szakemberek nem béleltetnek ki nagyon és nagyon sok pénzzel, akkor bizony elhúznak innen és csökken a szakmai nívó. Ez vagy igaz, vagy nem.
Amit viszont tényszerűen rögzíthetünk: amikor 2007-2008-ban az ősz mellett a globális válság is beköszöntött, az összes bróker és azok főnöke bűnbánó lett és szentül fogadkoztak, hogy vége a mesés jövedelmek idejének, csak „adjatok inni, mert kiszáradunk”. Nos, az európai emberek – mert ugyan kik? – választásuk amúgy nem lévén jó mélyen a zsebükbe nyúlva megmentették a hitelintézeteket és mint látjuk, túl sok hasznuk nem volt belőle, bár állítólag így lehetett elkerülni a valódi világvégét. Ez vagy igaz, vagy nem.
Ami viszont igaz, hogy sok százezer ember veszítette el a munkáját, miközben akik addig is jól éltek, most még jobban élnek. Csak egy példácska: az egyik gyógyszergyártó cég távozó főnöke hat év alatt hetvenkét millió svájci frankos „seggpénzben” részesült annak érdekében, nehogy áttegye magát valamelyik másik céghez és jelentkezzen, aki tudja, hogy mindez mennyi tompán csengő magyar forintot ér. Miközben emberek milliói szó szerint belet is lapátolnának napi pár euróért is.
Az OECD tagállamaiban – ahogy a szervezet tavaly jelezte – tovább nőnek a jövedelmi különbségek és persze ezáltal a társadalmi szakadék is. Noha Magyarország „nem mozdult”, immár a németek, finnek vagy éppen a svédek arcát meglegyintette a „keleti szél”. Mindenki tudja, hogy szar a helyzet és minden évben el is hangzik a megfelelő beszédben a megfelelő pillanatban, hogy ez így nem mehet tovább. És mégis megy, s mivel valójában soha senki nem vette a bátorságot úgy igazán „fölpofozni” a pénzvilág nagy hatalmú szereplőit, e sokak számára szomorkás történet folytatódni is fog. Egyáltalán nem arról van szó, hogy bármit is meg kellene „szüntetni”, hanem az arányokat és a súlypontokat kellene megváltoztatni.
Miközben ezek egy európai hitelminősítőt se bírnak összehozni, pedig mennyire vágynak rá, nem hogy az igazságosság elvein álló társadalmat.
