Honnan jön ez a sok bunkó?

Sötét jövőt vetít elénk az immár több generációt is mérgező belső fékek és önkontroll nélküli létmód.

Szóval azért kapjuk az ívet rendesen. Unom mások panaszkodását, s unom a saját panaszaimat is. Unom a sztorikat, amelyeknek degeneráltak a főszereplői, s létük egyetlen értelme, hogy a mellékszereplők életét túlsózzák. Mindezzel együtt is elkeserítő, hogy az ember a legváratlanabb időben és helyen fut bele magasabbnak tűnő, de mégis alacsonyabb szintű életformákba. A legkeményebb helyzet, amikor olyan egyénektől jön a vonal alatti viselkedés, az önkontroll szinte teljes hiánya, akik első ránézésre hasznos tagjainak tűnnek a társadalomnak. Ezerszer megírtam, s ezzel nem is vagyok egyedül: sötét jövőt vetít elénk az immár több generációt is mérgező belső fékek és önkontroll nélküli létmód. És nem a ruha teszi. Az erőszakos viselkedés normává válására már évekkel korábban figyelmeztettek, ahogy kemény inflációnak indult a tolerancia és segítőkészség is mint alapértékek.

Mivel szinte semmilyen valódi visszajelzést nem kapnak az internet világában szocializálódott tömegek, s igaz a közhely is, ami szerint a tiszteletet, a megértést, a szolidaritást nem ismerik még csak hírből sem, így kódolva vannak a kritikus helyzetek. Tahónak lenni nem életkori sajátosság. Viszont ahogy én is elnézem, a jövő reménységei hamarabb posztolnának fotókat egy baleset helyszínről, minthogy mentőt hívnának. Noha ez pont nem az én állításom, kellően sok faarcot látok a városban járva ahhoz, hogy ezzel maximálisan egyetértsek.

Csak a közelmúltból szemezgetve. Csemegepultban a pultos nem akarja megkezdeni a friss sajtot, mert szerinte el kell adni a hatszor átcsomagolt 8-10 dekás mócsingot is. Miután mégis nagy kegyesen megteszi vita kíséretében, azért odaszól a néninek, hogy „remélem, nem tíz deka kell”. A pénztáros fennhangon utasítja a vevőt, hogy most neki van elég fémpénze, így az nem kell neki. Vevő elnézést kérve zavartan teljesíti a „kérést”. Nő villamos elé lép, erre a villamosvezető visszautazik az időben, s ahogy gyanítom az ősközösség idején míg dívott, megüti a nőt. Zavaros ügy, ráadásul sajnálom a kirúgott fickót is, mindenesetre nőt nem pofozunk – és lenne egy javaslatom a tagnak, hogy kit pofozgasson. Másik, most olvasom: a biztonsági őr „itt nem lehet olvasni” rigmussal megy neki a vevőnek a szupermarketben. És nem állt le. Biztos irigykedett.

Kedves kolléganőm meséli: szintén bevásárláskor odalép hozzájuk egy őr azzal a szöveggel, hogy videofelvétel van arról, hogy ő és a barátnője „szabálytalankodtak”. Persze kiderült, hogy se szabálytalanság, se videofelvétel nincsen. És a tagnak még megvan az állása.

Nem szakad le az ég, hogy bárhová is megy az ember, ezek a kiskirályok mindenhol ott vannak, aktivitásukkal mérgezve mások mindennapjait. Aprókat böknek csupán, de mindez lassan ölő méregként hat. A beszólás, a nem is titkolt összesúgás, a szemmel verés teljesen természetes, hiszen csak nagyon kevesen mondják azt – inkább elfordulnak, megadva magukat a kínos helyzetnek –, hogy most kellene befejezni. Persze, ez nem minden esetben van így, és olyankor szokott megtörténni a baj.

Pedig ha kellően sokan jelzik, hogy bunkó a pincér, ha kap elég visszajelzést a kisfőnök arról, hogy Micike stílusa a pénztárban minősíthetetlen, ha az üzletben minden potenciális vevő szépen elmagyarázná az fintorgó eladónak, hogy szoktak köszönni a vevőnek... túl sok a „ha”. Mivel az esetek kilencvenkilenc százalékában az ember elszégyelli magát és még ő kér elnézést, picit nézegeti a köldökét, hazahúz, majd legközelebb visszamegy odatartani a másik orcáját is, minden marad, ahogy van. Túlságosan is mélyen van a probléma. Mindenki – aki beszél és aki hallgat is – kínlódik.

Mi van itt? Kinek is kellene itt szégyellnie magát?