Kifejezetten jó ötletnek tartom az iskolai relaxációs programot, azt pedig nem is értem, hogy mindez emberekben ellenszenvet válthat ki. Úriemberi megfogalmazásban tényleg a Marson kell annak élnie, aki nem látja azt, hogy van mihez nyúlni a magyar társadalom esetében, ha lelki és testi egészségről, társadalmi vitalitásról esik szó. A hőbörgőknek csapkodás helyett arra kellene figyelniük, hogy miközben gyerekeik szocializációját, lelki életét napi tíz-tizenkét órában az online világ és számos más tényező alakítja és torzítja, ők olykor tíz percben le is tudják szülői kötelezettségeiket. Akinek nem inge, ugye Persze önmagunk felelősségének megállapítása és főleg elismerése a súlyossá vált helyzetben a legnagyobb kihívás, mégis érdemes lenne fejleszteni ezt a készséget. A felelősség felvállalása, a hibák be- és elismerése nem gyengeség, hanem erény!
E relaxációs programnak is az lenne a célja, hogy a fejlődés korai szakaszában próbálja vitalizálni a társadalom tagjait, hogy képesek legyenek megküzdeni a posztmodern világ számos bizonytalansági tényezőjével, ami a politikai-gazdasági és a szociális élet területén jelentkezik. Az agresszió vagy a jó öreg struccpolitika csak vegetálásra elég. Valamilyen eszköz mindenképpen szükséges ahhoz, hogy a társadalom rossz problémamegoldó mintázatai, a bezárkózás és az ellenségképgyártás kultusza teret veszítsen. A problémamegoldó képesség, a konstruktív gondolkodás fejlesztésével, a másik fél mint emberi lény érdekeinek a figyelembevételével jelentős lépést tehetnénk a „jó társadalom” irányába.
Nem kergetek illúziókat, de hiszem azt, hogy egymás jobb megismerésével, az ego egészségtelen kiterjesztésének visszafogásával nagy eredményeket lehet elérni mind a családi-társas, mind a munkahelyi környezetben. Viszont az is igaz: ha az embert sokszor éri visszautasítás, az „építkezés” egyoldalúvá válik, s az illető tiszta lelkiismerettel léphet oldalra. Egy stresszes társadalom – annak minden népmozgalmi és egészségügyi hatásaival megvert közösség – csak olyan megoldásokat tud kínálni fiataljainak, amelyekkel az ördögi kör nem hogy nem szakad meg, de egyre vastagabban rajzolt ívével ellehetetleníti a „jó életet”, s tagjai éppen olyan savanyú képpel és elégedetlenkedve élik le életüket, mint az előttük járók.
„A 15-16 éves korosztály egészségi állapota tragikus, a gyerekek 37 százalékánál állandóak a stressztünetek, mint például a fejfájás vagy a gyomorfájás, fáradtságról pedig a diákok hatvan százaléka panaszkodik.” Ebből egyenesen következik – ha egyáltalán lehetséges még – a demográfiai helyzet és az általános egészségügyi-mentális állapot romlása, a bunkók és önmagukkal tökéletes vakságban együtt élők számának egy négyzetméterre eső növekedése.
A súlyos társadalmi örökségeket és a közös tudatba égetett, a kreativitást, az önismeretet és a felelősségvállalást gátló attitűdöket azok átörökítése helyett meg kell(ene) szüntetni, s olyan megoldásokat kínálni az arra nyitott fiataloknak, amelyekkel mind a saját, mind a társadalom életét jobbá és egészségsebbé tehetik.
