Doktorokat ítélt el a bíróság a napokban hálapénzügyben. Nem jó ez így. Sikertörténetekre van szükségünk. Olyanokra, mint amikor a tragikus módon tizenöt hetes magzatával az agyhalál állapotába került édesanya egyedülálló teljesítményre késztette a magyar orvosokat. Ugyanis egészségesen megszületett a kisbaba. Ez, haver, teljesítmény! Olyan, ami előtt fejet hajtasz. Azt mutatja meg, hogy a magyar orvostársadalom elképesztő eredményeket képes elérni.
Biztos vagyok abban is, hogy minden egyes gyógyulás története, minden olyan közös küzdelem, amely az egyén életét jobbá teszi, valójában sikertörténet. Amiről nem írunk, nem tudnunk eleget, pedig a rendszer tele van nagyszerű gyógyítókkal. Talán nincs is nagyobb és nagyszerűbb dolog segíteni, életet adni vagy éppen megóvni, jobbá tenni.
Viszont a hálapénz rendszere akkor is a legalja mindennemű ember által létrehozott rendszernek, ha tudjuk, hogy a magyar doktorok bérezése fényévekre van külföldi kollégáikétól. Kár szépíteni, így van. Most lehetne írni, hogy a néha kipattanó parabotrányok nem tesznek jót az egészségügy megítélése szempontjából. Holott nem a néha a sajtóban is teret kapó ügyek, hanem a folyamatos praxis az, ami tönkretesz mindent. A „kinek mennyi a tarifája?” kérdés már az első pillanattól kezdve hátráltatja a gyógyulást és a minden emberi létezés alapjául szolgáló bizalom kialakulását.
Sorolhatjuk az ezerszer mantrázott tételeket, amelyektől azt várjuk, hogy az majd „kivezeti a hálapénzt a rendszerből”. A beteg bármire kész a túlélésért, miközben a parát elutasító doktort vagy éppen ápolót a víz veri ki az élet számos területét uraló kiskapuk szövevényes rendszerét plasztikusan megjelenítő borítéktól. De talán még nincs meg a kritikus tömeg.
Eszemben sincs e torz rendszer miatt csak és kizárólag az egészségügyi rendszer dolgozóit hibáztatni. Az orvosok jelentős része pontosan ismeri a paraszolvencia tarthatatlanságát, s kellően utálja is a rendszert. Szelelnek is elfelé oda, ahol ilyen állatfajta nem tenyészik.
„Ugyanakkor nagyon bírom, amikor a méregbe mártott mutatóujj kijelöli a bűnösöket, jelen esetben a doktorokat, majd exportálja a felelősséget. A társadalom – mint egyének sokasága – nem teheti meg, hogy csupán áldozatként és vizes kutyaként mutatkozik meg ebben a történetben. Mély beidegződések nyitják és zárják a borítékokat, amelyek csak generációkon átívelő nagyon kemény egyéni és társadalmi munka árán szoríthatóak minimálisra.”
Bámulatos evolúciós képességéről tesz tanúbizonyságot a magyar társadalom, amikor is alkalmazkodik a mélyrepülés újabb és újabb stációihoz.
