Az elgondolás nem azért rémisztő, mert valami olyan dologért kell(ene) fizetni, ami immár a lehető legtágabban vett élet éppen olyan természetes velejárója, mint a levegővétel. Azt is tegyük félre, hogy az ember általában már a megadóztatott jövedelméből vásárol valamelyik szolgáltatótól szolgáltatást, jelen esetben internetet. Mit nekünk kétszer fizetni, dől a lóvé.
Lehet utálni az internetet. Lehet utálni sok mindent, ami ott megtalálható. Emberi mivoltunkat, ép személyiségünket nem az internet teszi tönkre, hanem többek között a tudatosságban és a lelkierőben mutatkozó hiányosságok. És lehet utálni azt is, hogy bizony a posztmodern korszak valamennyi gazdasági és társadalmi folyamatának köze van az internethez. Ettől ez – szerencsére – nem változik meg. Lehet azt gondolni, hogy a világ ügyeit be lehet zárni egy szekrénybe, majd annak kulcsát derítőbe dobva hátradőlni. Majdnem – de csak majdnem – lényegtelen, hogy mennyit szedne be a kormány bármekkora adatforgalom után. Később valami fizetési plafonról is szó esett, bár ez sem számít. Egyetlen forint kivetése is visszalépés.
Más helyeken az az irány, hogy az internet alanyi jogon legyen hozzáférhető. Úgy emlékszem, meg lett ígérve: internetet még a föld alól is. Néhány év múlva minden háztartásban lesz széles sávú internet, így végre minden magyar ember nézegetheti a kiscicás videókat és klikkelgethet kedvére, minden rendszer és elgondolás nélkül, mert a net csak erre való. A tudás és a készségek fejlesztésére, az ügyintézésre, a kommunikációra, szeretteinkkel való kapcsolattartásra alkalmatlan, ahogy a társadalmi szakadék enyhítését sem segíti elő. Reszeljen mindenki kalapácsfejet, rakjon össze csőbilincset, ehhez nem kell internet. Tudom, mert csináltam. És nyilván nem ezen alapul a 21. század ember alkotta valamennyi alrendszerének működése sem. Jobb a petróleumlámpa meg a postagalamb. Meg a kockás füzet.
Az embereket nem leszoktatni kell az internet használatáról, hanem elérhetővé tenni számukra azt, hogy tudásra tegyenek szert a lehető legkönnyebben. Hogy aki, mondjuk, nem született bele az úgynevezett középosztályba, annak a lehető legkönnyebben sikerüljön legyőznie a Bourdieau által leírt akadálypályát. Kulturális tőke, ennyit mondok csak most.
Nem baj. Elfogyunk, megöregszünk, de legalább nem tudunk róla semmit.
