Kedves kolléganőm meséli: szintén bevásárláskor odalép hozzájuk egy őr azzal a szöveggel, hogy videofelvétel van arról, hogy ő és a barátnője „szabálytalankodtak”. Persze kiderült, hogy se szabálytalanság, se videofelvétel nincsen. És a tagnak még megvan az állása.
Nem szakad le az ég, hogy bárhová is megy az ember, ezek a kiskirályok mindenhol ott vannak, aktivitásukkal mérgezve mások mindennapjait. Aprókat böknek csupán, de mindez lassan ölő méregként hat. A beszólás, a nem is titkolt összesúgás, a szemmel verés teljesen természetes, hiszen csak nagyon kevesen mondják azt – inkább elfordulnak, megadva magukat a kínos helyzetnek –, hogy most kellene befejezni. Persze, ez nem minden esetben van így, és olyankor szokott megtörténni a baj.
Pedig ha kellően sokan jelzik, hogy bunkó a pincér, ha kap elég visszajelzést a kisfőnök arról, hogy Micike stílusa a pénztárban minősíthetetlen, ha az üzletben minden potenciális vevő szépen elmagyarázná az fintorgó eladónak, hogy szoktak köszönni a vevőnek... túl sok a „ha”. Mivel az esetek kilencvenkilenc százalékában az ember elszégyelli magát és még ő kér elnézést, picit nézegeti a köldökét, hazahúz, majd legközelebb visszamegy odatartani a másik orcáját is, minden marad, ahogy van. Túlságosan is mélyen van a probléma. Mindenki – aki beszél és aki hallgat is – kínlódik.
Mi van itt? Kinek is kellene itt szégyellnie magát?
