(ryanair)
– Szlovákiában vagyunk, nem? Akkor ne karattyoljanak itt nekem angolul! – üvölti egy férfi a repülőgépen, majd idült vigyorral, diadalmasan körülnéz. Részeg. Az önérzetes fajtából. Olyan arc, aki egy rangjelzés előtt a legmélyebb alázattal földig hajol, de egy légiutas-kísérővel szemben megengedi magának ezt a pökhendi hangnemet.
Az utastérben szlovákok, csehek, magyarok. Közép-Európa ma úgy jár Angliába dolgozni, olyan közönyös, fáradt rutinnal, mint régen a fél Kassa utazott hajnalonként az „R” villamossal a vasműbe, műszakváltásra.
– Mert Szlo-vá-ki-á-ban vagyunk, azért! – üvölti a részeg férfi, és az ülés támláját csapkodja. Különszáma nem tart sokáig. A fedélzeten megjelenik egy határőr. Majd még egy. Az enyhe alkoholos befolyásoltság alatt álló lingvisztikai szakemberünk már érzi a vesztét.
– Nincs igazam? – hörgi. Körbefogják, elvezetik. Otthon majd nyilván jól elveri a feleségét. A gép félórás késéssel indul.
(bíboros)
Liverpool: borongós szürkeség, öt fok.
– Hetek óta nem volt ilyen jó időnk – mosolyog Bogdán Ádám, a Liverpool magyar kapusa. Délben találkozom vele. Nem tipikus magyar futballista. Szabad idejében történelmi könyveket olvas. Legutóbb Ungváry Krisztiántól a Horthy-rendszer mérlegét. Tisóról, Churchillről, Márai naplóiról beszélgetünk.
– Mindszenty bíboros a rokonunk volt, a nagymamám nagybátyja – mondja.
(fű)
Mivel egy napra jöttem, bedekkerem sincs. Ilyen rövid időre nem érdemes hozni. Csak úrrá lenne rajtam az időpánik, hogy mit mulasztok el megnézni, mi mindenről maradok le. Úgyhogy inkább céltalanul csellengek a városban egész délután. Séta a Mersey partján, vijjogó sirályok között. Séta a Bold Streeten. Egy piercinges műhely ajtajában nagy kartonpapír hirdeti, hogy füvet nem árulnak, és nem is tudnak szerezni. („We do not sell weed and can not get you any ”)
(könyv)
Az utca végében mozgalmárkönyvesbolt. „News From Nowhere. Radical and Community Bookshop.” Az „anarchizmus” címszó saját sarkot kap, a klasszikusok külön polcon: Bakunyin, Kropotkin, Emma Goldman. Kicsit sérelmezem, hogy sportkönyvek nincsenek, máskülönben varázslatos hely. Kassán a Malom utcai „artfórumnak” volt ilyen hangulata régen, a rendszerváltás utáni boldog békeidőkben.
(újság)
A vízparti dokkoknál beülök egy zöld teára. Az asztalra kiteregetem a Guardian tizenkét oldalas David Bowie-mellékletét. Egyszer leveleztem velük (a Guardiannel). A pozsonyi Új Szó futballmellékletét készítettem, és szerettem volna közölni az ő focis képregénysorozatukat. Rendben, válaszolták, és mondtak egy összeget. Ötezer font. Ööö, az a helyzet, hogy izé, hebegtem, mi ennek az összegnek legföljebb az ötödét tudnánk kifizetni. Rendben, válaszolták, akkor legyen az ötöde. Ilyen nüánszokon a Guardiannél nem akadnak fönn.
(stadion)
Liverpoolról soha nem a Beatles jutott elsőként az eszembe, hanem Dalglish, Rush és Aldridge. Két órával a meccs kezdete előtt már a stadionnál toporgok. Welcome to Anfield. A Liverpool pályáját egyetlen park választja el a rivális Everton stadionjától. 1966-ban a magyar válogatott ott végezte ki a vb-címvédő Brazíliát (3–1). Abban az évben három magyar futballista is bekerült a legjobb tízbe az Aranylabda-szavazáson: Albert, Bene és Farkas. Más idők jártak.
(antiglobál)
Azóta a magyar futball leépült, az angol pedig globalizálódott: kilépett a nemzetközi piacra. A Liverpool is globális klub lett. Tulajdonosa amerikai, edzője német, egyik fő szponzora indonéz, legjobb játékosa brazil. A Facebook enyhén torzító statisztikái szerint a thaiföldi Bangkokban tízszer annyi Liverpool-drukker él (1,6 millió), mint Liverpoolban (160 ezer).
(antiglobál, folytatás)
Kevésbé feltűnő, ám annál hangsúlyosabb változás, hogy a szórakoztatóipar lecserélte a stadionok közönségét. A futball, amely egykor a munkásosztály játéka volt, mára a szolvens középosztály szórakozása lett. A show-biznisznek ugyanis nem szurkolókra, hanem fogyasztókra van szüksége. Olyanokra, akik a drága jegyárak mellett megfizetik a járulékos szolgáltatásokat is. Az alsóbb szociális rétegek kiszorultak a lelátóról. És kiszorultak a fiatalok is. Nézz körül, látsz-e kamaszokat a tribünön? Egy 17 éves diáknak – akinek még nincs önálló jövedelme – 725 fontot (300 ezer forintot!) kellene fizetnie a szezonbérletért. Miből? („Football is for you and me, not for fuckin’ industry.”)
(utolsó perc)
Aztán mindezt elfelejted. Elzárod magad elől. Nem gondolsz a disszonanciákra. Ott állsz, ácsorogsz a tribünön, a „Main Standen”, a hangszórókból Clash és Nirvana szól (akárha te lennél a dj), aztán kifut a pályára a „sérülések által tizedelt” Liverpool: sebesültek, hadirokkantak és Kolo Touré. Ennek a bicebócabrigádnak kellene megállítania a listavezető Arsenalt. Mint amikor Geronimo tízfős apacs szabadcsapata nézett szembe az Egyesült Államok és Mexikó hadseregével. A forgatókönyvre nem lehet panasz, csapatod a meccs legvégén, a 90. percben egyenlít. Ezt nevezik katarzisnak. Te pedig – családapa létedre – a meccs után úgy ugrálod át a pocsolyákat a sötét utcákon, mint gyerekkorodban, és boldogan énekelsz a liverpooli esőben.
Mert képes erre a futballromantika még így, haldokolva is.
(Liverpool–Arsenal 3–3)
