Úgy illik, hogy bemutatkozzam. Nevem: Gazdag József. Születtem: 1977-ben Kassán. Anyám neve: Jakub Mária. Foglalkozásom: Itt máris elakadok. Azt mégsem írhatom, hogy futballszurkoló. Valami jól hangzó munkakör kellene. Bádogos és vízvezeték-szerelő, például.
Jut eszembe: Kassán (a legészakibb magyar városban!) a legutóbbi népszámláláskor a lakosok nem egész három (egészen pontosan: csupán 2,65) százaléka vallotta magát magyarnak. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Kassa. (Lásd még: Szomorú a sziú indián, fellegek tornyosulnak sziú egén etc.)
Hankiss Elemér írja Az emberi kalandban, hogy a futball Stop! Előbb talán magamról kellene szólnom néhány szót. Mégsem kezdhetek azonnal a témámról beszélni. Udvariatlanság volna. Nem ronthatsz ajtóstól a házba, fiam; intett anyám (szül. Jakub Mária, lásd fönt). Rendben. Függőségem tárgyáról tehát egyelőre egy szót sem!
Az író, ahogyan az szokás, először mutassa be hősét (önmagát), idézzen a hatósági jegyzőkönyvekből (fogsora szabályos, tekintete tiszta, jobb szemöldöke fölött hét centiméter széles sérülési heg), derüljön ki róla ez-az (szerelméről, elmeállapotáról, életéről-haláláról), és jelezze, hogy itt lapul a kulcs a zsebben, szóval benézhetünk a titkos szobába is, de csak holdtölte idején, éjfélkor.
Vagy inkább úgy kellene kezdeni, mint valami regényt. Lendületes, friss, könnyed nyitánnyal. „Már túljártam életem felén, amikor egy szeles, tavaszi napon eszembe jutott Esti Kornél.” Valami ilyesmivel. Persze, Estiről n+1 bőr lenyúzatott már. De hiszen éppen ez a kulcsszó, nem?
Nyúz, nyúzni. Nyulat ~, rókát ~. Bőrétől életlen késsel megfosztani. Megnyúzni, zsigerelni, pácolni, tálalni magunkat: közszemlére, prédává kitenni. Nos, igen. Monsieur le vivisecteur, az élveboncoló úr munkához lát. Lesz még: forró olaj, égő gyanta, kén és viasz. Lesz vigasz is, hogyne. De egyelőre még csak a felütésnél tartok. „Íme, a rettenetes üres, fehér papír, amire írnom kell.”
Ismerik a liftbeszéd („elevator speech”) műfaját? Amikor beszállunk a liftbe, és harminc másodpercünk van arra, hogy meggyőzzük valamiről a másikat. Nagyjából most is ez a helyzet. Mire a cikk végére érünk, meg kell győznöm Önt, kedves olvasóm, arról, hogy jól kijövünk majd egymással mi ketten, és szombatonként érdemes lesz velem tartania, hogy együtt vitassuk meg a világ dolgait, és együtt járjuk be Közép-Európa zegzugos, dohányillatú futballpályáit; Mastercard nélkül, persze.
Kassán, ha beszálltam a liftbe, néha azzal a Ján Kozákkal utaztam, akit akkoriban (a nyolcvanas évek elején) Csehszlovákia legjobb futballistájává választottak, ma pedig a szlovák válogatott szövetségi kapitánya. Három emelettel fölöttünk lakott. Mi a hetediken, az EB-bronzérmes focista pedig a tizediken. Más idők jártak.
De megint eltértem a tárgytól, elnézést. (Belső hang: Ne fecsegj! A lényeget mondd! Az esszenciát!) Na jó, megpróbálom.
Nevem: Gazdag József. Születtem Kassán, anyám neve, lásd fönt.
Gyerekkorom hősei: Winnetou, a Tenkes kapitánya, Ian Rush (Liverpool FC).
Kamaszkorom hősei: Winnetou, a Fekete Tulipán, John Barnes (Liverpool FC).
Felnőttkorom hősei: Winnetou, Butch Cassidy, Steven Gerrard (Liverpool FC).
Mindig arról álmodoztam, hogy én vagyok ők. Pedig sokkal inkább Csempe-Pempe voltam. Futballpályák szélén lődörgő, manzárdokban és átmeneti alig-lakásokban átalvó outsider. Ahogy Mándy írja: „morzsa egy leszakadt zsebben”. Vagy még inkább Az ötös számú vágóhíd Billy Pilgrimje, aki kiesett az időből.
Az időből való kiesésem rövid története: hetente tíz-tizenkét futballmérkőzést nézek meg; egyetemista koromban meccs miatt késtem le filozófia-szigorlatomat (nem tehettem róla, délelőtt játszották az angol-brazil vébé-negyeddöntőt), meccset néztem az eljegyzésünk napján (Everton–Liverpool) és meccset az esküvőnk napján is (délután Manchester Utd–Liverpool, este Bilbao–Real Madrid, még Raúllal). Et cetera.
Hankiss Elemér írja Az emberi kalandban, hogy a futball – s most már befejezhetem a félbeszakadt mondatot – a szabadság szimbóluma. Szerepe hasonló, mint a művészeteknek, a vallásoknak vagy a mítoszoknak. Oltalmaz bennünket. Arra a kilencven percre, amíg a labda útját követjük, megfeledkezhetünk ügyes-bajos dolgainkról. Azt az illúziót adja meg nekünk, hogy legyőzhetjük a mulandóságot.
Végül is: mindig erre megy ki a játék, azt hiszem. Legyőzni a halált. Ennek a tárcasorozatnak is az volna a célja, hogy legalább arra a rövid időre, amíg ezeket a sorokat olvassák, adjuk át magunkat a játék örömének, és feledkezzünk meg a világ bajáról.
Ez minden, amit futballfüggőként mentségemre felhozhatok.
A kassai születésű, Bródy-díjas szerző tíz éven át az Új Szó felvidéki magyar napilap publicistája volt, tárcáiból tavaly jelent meg válogatáskötet Egy futballfüggő naplójából címmel. Tárcasorozatát a Magyar Nemzet Hétvégi magazinjában folytatja, fogadják szeretettel! (a szerk. megj.)
