Kassán, ha beszálltam a liftbe, néha azzal a Ján Kozákkal utaztam, akit akkoriban (a nyolcvanas évek elején) Csehszlovákia legjobb futballistájává választottak, ma pedig a szlovák válogatott szövetségi kapitánya. Három emelettel fölöttünk lakott. Mi a hetediken, az EB-bronzérmes focista pedig a tizediken. Más idők jártak.
De megint eltértem a tárgytól, elnézést. (Belső hang: Ne fecsegj! A lényeget mondd! Az esszenciát!) Na jó, megpróbálom.
Nevem: Gazdag József. Születtem Kassán, anyám neve, lásd fönt.
Gyerekkorom hősei: Winnetou, a Tenkes kapitánya, Ian Rush (Liverpool FC).
Kamaszkorom hősei: Winnetou, a Fekete Tulipán, John Barnes (Liverpool FC).
Felnőttkorom hősei: Winnetou, Butch Cassidy, Steven Gerrard (Liverpool FC).
Mindig arról álmodoztam, hogy én vagyok ők. Pedig sokkal inkább Csempe-Pempe voltam. Futballpályák szélén lődörgő, manzárdokban és átmeneti alig-lakásokban átalvó outsider. Ahogy Mándy írja: „morzsa egy leszakadt zsebben”. Vagy még inkább Az ötös számú vágóhíd Billy Pilgrimje, aki kiesett az időből.
Az időből való kiesésem rövid története: hetente tíz-tizenkét futballmérkőzést nézek meg; egyetemista koromban meccs miatt késtem le filozófia-szigorlatomat (nem tehettem róla, délelőtt játszották az angol-brazil vébé-negyeddöntőt), meccset néztem az eljegyzésünk napján (Everton–Liverpool) és meccset az esküvőnk napján is (délután Manchester Utd–Liverpool, este Bilbao–Real Madrid, még Raúllal). Et cetera.
Hankiss Elemér írja Az emberi kalandban, hogy a futball – s most már befejezhetem a félbeszakadt mondatot – a szabadság szimbóluma. Szerepe hasonló, mint a művészeteknek, a vallásoknak vagy a mítoszoknak. Oltalmaz bennünket. Arra a kilencven percre, amíg a labda útját követjük, megfeledkezhetünk ügyes-bajos dolgainkról. Azt az illúziót adja meg nekünk, hogy legyőzhetjük a mulandóságot.
