Olvasom, hogy a magyarok 8,3 százaléka büntetné az öngyilkosságot. Nem teljesen világos számomra, hogy mégis hogyan. Huszonöt botütést az ebadtának, posztumusz? Vagy sürgönyöznének a mennyország kapuőrének, hogy a megtévelyedett X. Y. egy ködös keddi reggelen önkezével vetett véget életének, ezért bebocsátása nem csupán megfontolandó, hanem kifejezetten ellenjavallott? A reprezentatív felmérésből megtudom azt is, hogy a magyarok 52 százaléka bevezetné a halálbüntetést. Így már sejtem, mi lesz az öngyilkosok büntetése. Kihantolás, kivégzés. A halálba menekült? Bitófára vele!
„Fázom. Vége a nyárnak, ami nem volt nyár, vége az életnek, ami végül nem hozott mást, csak groteszk öregséget és abszurd halált.” Márai Sándor egyik utolsó naplóbejegyzése ez. A haláltól nem félt („ eddig még mindenki túlesett rajta, és utólag senki sem panaszkodott”), de nem hagyta magát kiszolgáltatni a sorsnak: saját távozása módjáról és idejéről ő akart dönteni. Ezért vásárolt kézifegyvert magának, ezért járt lőtanfolyamra, ezért lőtte főbe magát 88 évesen.
Ez a jegyzet, talán már kiderült, nem a futballról szól majd. Márai nem volt sportrajongó. Teljes naplójának eddig megjelent tizennégy kötetében (hatezer oldalon) csupán négyszer említi a focit, amely szerinte „átmenet egy kocsmai verekedés és valamilyen pubertásos futási inger között”; s amikor 1970 februárjában vérzéses gyomorfekéllyel több héten át az istállószerű salernói közkórházban feküdt, szobatársai éjjel-nappal a rádió sportközvetítéseit, ezt az „infernális lármát” hallgatták.
Halála után egyes politikai/ideológiai szekértáborok azonnal megpróbálkoztak Márai szellemi örökségének kisajátításával. Sikertelenül. Márai mindig is besorolhatatlan volt: középen állt, szövetségesek nélkül. A jobboldalon destruktív baloldalinak és zsidóbérencnek nevezték, a kommunisták pedig reakciós jobboldalinak és titkos fasisztának. S mivel a háború után megütközve figyelte, ahogy a zsidó értelmiség felesküdött a kommunista pártra („az ördögöt Belzebubbal iparkodtak kiűzni”), az antiszemita címkét is megkapta.
A keresztény magyarságból éppen az alapvető keresztény értékeket, a szolidaritást, a részvétet, a humánumot hiányolta, és irtózott „a tisztességesebb jobboldal mögött fütykössel és rohamkéssel ólálkodó fasizmustól”. Sosem tudta megbocsátani a Horthy-féle Magyarország műveletlen, kapzsi és pökhendi „úriembereinek” (akik a „vitéz”, a „mi fajtánk” és hasonló hangzatos jogcímek alapján kiváltságokat vindikáltak maguknak), hogy lezüllesztették az országot. „Ezek már urak sem voltak, csak uraskodtak, ezek már magyarok sem voltak, csak magyarkodtak.”
Hasonló indulattal bírálta a bolsevizmust is. A második világháború után – kortársai többségével ellentétben – nem lépett be a pártba, nem kötött kompromisszumokat, nem volt hajlandó a kommunista rezsimet dicsőíteni („mintha verset kellene írni egy állomásklozet falára”), s a hivatalos kultúrpolitika által felajánlott juttatásokat is elutasította („Inkább egyenek meg a férgek / Minthogy a férget megegyem”).
Naplójában André Gide szavait idézte: „Minden jobb- és baloldali diktatúra ellen megmaradni a szellemi szabadság hívének, védelmezőjének: ez a szellemi ember örök feladata.”
Nem kereste az emigráns magyarok társaságát sem, akik szerinte úgy marták egymást, „mint a veszett farkasok”. A nyugati magyar irodalmi folyóiratoknak nem küldött kéziratot, felkéréseikre nem válaszolt. „Egyetlen levélkét őrzök tőle, egy udvarias elutasítást” – írta róla Ferdinandy György.
Egyetlen otthonának a magyar nyelvet tartotta. Emigrációja során – attól való félelmében, hogy nyelvi öntudata roncsolódik az idegen közegben – reggelente előírásszerűen a Károli-bibliát olvasta, s hozzá Arany vagy Vörösmarty költeményeit (sosem az „ízléstelen” Adyt vagy a „híg” Petőfit).
„Nincs honvágyam – írta még 1949-ben, emigrációja első hónapjaiban. – De a legjobb lenne mégis: hazamenni, néhány fröccsöt inni, magyar verseket olvasni, megfürödni a Lukács uszodában, aztán lefeküdni a Farkasréten, apám és fiam között, s egy nagyot aludni.”
Ez nem adatott meg neki. Márai több mint negyven éven át élt számkivetetten, s közben egyetlenegyszer sem tért vissza Magyarországra. A kaliforniai San Diegóban halt meg, magányosan és elfeledve, 1989. február 21-én.
