A keresztény magyarságból éppen az alapvető keresztény értékeket, a szolidaritást, a részvétet, a humánumot hiányolta, és irtózott „a tisztességesebb jobboldal mögött fütykössel és rohamkéssel ólálkodó fasizmustól”. Sosem tudta megbocsátani a Horthy-féle Magyarország műveletlen, kapzsi és pökhendi „úriembereinek” (akik a „vitéz”, a „mi fajtánk” és hasonló hangzatos jogcímek alapján kiváltságokat vindikáltak maguknak), hogy lezüllesztették az országot. „Ezek már urak sem voltak, csak uraskodtak, ezek már magyarok sem voltak, csak magyarkodtak.”
Hasonló indulattal bírálta a bolsevizmust is. A második világháború után – kortársai többségével ellentétben – nem lépett be a pártba, nem kötött kompromisszumokat, nem volt hajlandó a kommunista rezsimet dicsőíteni („mintha verset kellene írni egy állomásklozet falára”), s a hivatalos kultúrpolitika által felajánlott juttatásokat is elutasította („Inkább egyenek meg a férgek / Minthogy a férget megegyem”).
Naplójában André Gide szavait idézte: „Minden jobb- és baloldali diktatúra ellen megmaradni a szellemi szabadság hívének, védelmezőjének: ez a szellemi ember örök feladata.”
Nem kereste az emigráns magyarok társaságát sem, akik szerinte úgy marták egymást, „mint a veszett farkasok”. A nyugati magyar irodalmi folyóiratoknak nem küldött kéziratot, felkéréseikre nem válaszolt. „Egyetlen levélkét őrzök tőle, egy udvarias elutasítást” – írta róla Ferdinandy György.
Egyetlen otthonának a magyar nyelvet tartotta. Emigrációja során – attól való félelmében, hogy nyelvi öntudata roncsolódik az idegen közegben – reggelente előírásszerűen a Károli-bibliát olvasta, s hozzá Arany vagy Vörösmarty költeményeit (sosem az „ízléstelen” Adyt vagy a „híg” Petőfit).
„Nincs honvágyam – írta még 1949-ben, emigrációja első hónapjaiban. – De a legjobb lenne mégis: hazamenni, néhány fröccsöt inni, magyar verseket olvasni, megfürödni a Lukács uszodában, aztán lefeküdni a Farkasréten, apám és fiam között, s egy nagyot aludni.”
