– A magyar focit a bunda tartja el – nyilatkozta A. Zoltán, aki nem is olyan régen még a magyar válogatott másodedzője volt. Azt hihetnénk, egy ilyen fajsúlyú szereplő szavaira felkapja fejét a magyar futballközeg, nyilatkozata címlapokon rezonál majd, a magyar fociban önvizsgálat indul, és így tovább. De nem, semmi ilyesmi nem történt. Se földrengés, se visszhang, semmi. Pedig nem kevesebbet állított az utolsó szó jogán, mint hogy a bunda a magyar foci rejtett finanszírozási formája volt.
Ilyenkor persze két lehetőség van. Az egyik, hogy a vádlott hazudik. Ez nincs kizárva, de A. Zoltán esetében nem is valószínű. Ő ugyanis nem az ártatlanságát hangoztatja, hanem azt sérelmezi, hogy miért éppen őt állítják pellengérre, hiszen nem volt sárosabb, mint mások. (Korábban ugyanígy méltatlankodott H. Gábor is a Hír Tv-nek, azt állítva, hogy Magyarországon ötszáz olyan labdarúgó van, mint ő. Erre a kijelentésre sem kapta föl a fejét senki.)
A másik lehetőség az, hogy A. Zoltán igazat beszél. Akkor viszont a magyar focit tényleg a bunda tartja el.
Állva hallgatjuk az ítélethirdetést. Az úgynevezett siófoki és diósgyőri bundaügyben öt vádlottra kértek letöltendő börtönbüntetést az ügyészek, a bírónő azonban a vádeljárás formai hibáit kifogásolja, s a vádlottak felfüggesztett büntetéssel, vagyonelkobzással és pénzbírsággal megússzák. A védőügyvédek – akiket az egyik vádlott tanúvallomása szerint a szingapúri szindikátus fizet – az orruk alatt mosolyognak.
Ennyi volt, köszönjük a figyelmet, haza lehet menni, csókolom.
Látszólag nem is történt semmi különös valóban. Csak az álmaink haltak meg.
Másnap majd nyilván megjelenik egy rövid hír a lapokban, a sokadik oldal margójára rejtve, a kis színesek között.
Az ítéletnek nincs elrettentő ereje. A bíróság tulajdonképpen összekacsintott a bűnösökkel. Minden folytatódhat tovább a megszokott forgatókönyv szerint. A magyar futballközeg megtisztulása – belső igény híján – elmaradt.
