– Nem érzem bűnösnek magam – mondja K. Zoltán. A vádirat szerint ő volt a szingapúri székhelyű bundamaffia magyarországi helytartója. A bírósági eljárást boszorkányüldözésnek nevezi.
– Bűncselekményt nem követtem el, abszolút nem tudom, mit keresek itt – mondja egy másik vádlott, egy harmadik pedig közli a bírósággal, hogy új életet akar kezdeni.
Aztán várunk. Ülünk a Fővárosi Törvényszék Markó utcai épületének nagytermében, és várunk. A per egyik szereplője késik, nélküle nincs ítélethirdetés.
A bíróság által több részre bontott magyar bundaügy vádlottjainak száma meghaladja a nyolcvanat. Van köztük egykori válogatott focista, edző, játékvezető és klubtulajdonos is.
A fogadási csalás a „tökéletes bűntény”: a lebukás veszélye minimális, a manipuláció megvalósulása nehezen bizonyítható (a kihagyott tizenegyes semmit sem jelent, hiszen a hiba lehetősége mindig benne van a játékban), nincsenek elrettentő büntetési tételek, nincsenek áldozatok (kivéve persze a lóvá tett szurkolókat), és óriási pénzek forognak benne, ezért a maffia számára vonzóbb biznisz, mint a drogcsempészet vagy a prostitúció.
A kívülről működésképtelennek tűnő, leamortizált magyar futball is aranytojást tojó tyúk volt. Csak megfelelő külföldi (előbb balkáni, majd ázsiai) szindikátus kellett hozzá. A maffia küldte a pénzt, a közvetítők továbbították a megrendelést, a beszervezett játékosok pedig szállították a kért eredményeket. Így ment ez háborítatlanul éveken át.
Egyszer egy ZTE elleni ligakupa-mérkőzésen az első félidő után már 3:0-ra vezetett a REAC, pedig a megegyezés kétgólos REAC-vereségről szólt. A bundaszervező idegesen telefonált a beépített embernek (a lelátón ülő S. Balázsnak), hogy csináljon már valamit.
– Nyugi, a szünetben megoldom – mondta a beépített ember. Megoldotta: a REAC a második félidőben öt gólt kapott. De előfordult olyan eset is, hogy maga a klubigazgató (aki az MLSZ-en belül a bunda elleni harc szószólója volt, valójában azonban szervezőként közreműködött a csalásokban) behívatta irodájába a játékosokat, és százezer forintot ajánlott nekik arra az esetre, ha kikapnak.
– A magyar focit a bunda tartja el – nyilatkozta A. Zoltán, aki nem is olyan régen még a magyar válogatott másodedzője volt. Azt hihetnénk, egy ilyen fajsúlyú szereplő szavaira felkapja fejét a magyar futballközeg, nyilatkozata címlapokon rezonál majd, a magyar fociban önvizsgálat indul, és így tovább. De nem, semmi ilyesmi nem történt. Se földrengés, se visszhang, semmi. Pedig nem kevesebbet állított az utolsó szó jogán, mint hogy a bunda a magyar foci rejtett finanszírozási formája volt.
Ilyenkor persze két lehetőség van. Az egyik, hogy a vádlott hazudik. Ez nincs kizárva, de A. Zoltán esetében nem is valószínű. Ő ugyanis nem az ártatlanságát hangoztatja, hanem azt sérelmezi, hogy miért éppen őt állítják pellengérre, hiszen nem volt sárosabb, mint mások. (Korábban ugyanígy méltatlankodott H. Gábor is a Hír Tv-nek, azt állítva, hogy Magyarországon ötszáz olyan labdarúgó van, mint ő. Erre a kijelentésre sem kapta föl a fejét senki.)
A másik lehetőség az, hogy A. Zoltán igazat beszél. Akkor viszont a magyar focit tényleg a bunda tartja el.
Állva hallgatjuk az ítélethirdetést. Az úgynevezett siófoki és diósgyőri bundaügyben öt vádlottra kértek letöltendő börtönbüntetést az ügyészek, a bírónő azonban a vádeljárás formai hibáit kifogásolja, s a vádlottak felfüggesztett büntetéssel, vagyonelkobzással és pénzbírsággal megússzák. A védőügyvédek – akiket az egyik vádlott tanúvallomása szerint a szingapúri szindikátus fizet – az orruk alatt mosolyognak.
Ennyi volt, köszönjük a figyelmet, haza lehet menni, csókolom.
Látszólag nem is történt semmi különös valóban. Csak az álmaink haltak meg.
Másnap majd nyilván megjelenik egy rövid hír a lapokban, a sokadik oldal margójára rejtve, a kis színesek között.
Az ítéletnek nincs elrettentő ereje. A bíróság tulajdonképpen összekacsintott a bűnösökkel. Minden folytatódhat tovább a megszokott forgatókönyv szerint. A magyar futballközeg megtisztulása – belső igény híján – elmaradt.
