De ajánlom Szabó István egykori ipolyszakállosi és csatai tanító emlékének is, aki minden levelét azzal zárta: „Hajrá, magyarok!” Már nem láthattad a norvégok elleni pótselejtezőt, de az a győzelem a Tiéd is volt, Isu bá!
Ajánlom annak a halk szavú bácsinak, aki tavaly tavasszal Füleken nekem ajándékozta féltve őrzött kincseit, a 6:3-nak és a 7:1-nek emléket állító kiadványt, és azt suttogta, ő már feladta a reményt, hogy valaha lát még egy jó magyar válogatottat. (S én? Én vajon nem adtam föl a reményt évekkel ezelőtt valahol a liechtensteini 0:0 és a máltai 1:2 között, félúton?)
S ajánlom annak a 13-14 éves önmagamnak, aki zötyögve utazott hazafelé a kassai TJ VSZ edzéseiről, bámult ki a villamos ablakán, és olyasmikről ábrándozott, hogy egyszer majd egy fontos meccsen pályára lép a magyar válogatottban, és az utolsó percben megszerzi a győztes gólt.
Abban a kegyelmi állapotban, a Himnusz utáni néhány másodperces időűrben ezek mind benne lesznek. Ezek a magunkba zárt, bőrünk alá ivódott léttapasztalatok.
###HIRDETES2###
Tudom, vannak ennél fontosabb – ezerszer fontosabb – dolgok is. Nehéz nem gondolni a terrorveszélyre. A brüsszeli metróra, a párizsi Bataclanra, a Stade de France melletti robbantásokra. Nehéz nem kihallani a szokásosnál is mélyebb aggódást szeretteim hangjából.
Mert mire ez a jegyzet megjelenik, én már úton leszek Franciaországba. Tartoztam magamnak ezzel az utazással. A gyerekkoromért, a kamaszkoromért, az elmúlt harminc évért.
Hát ezt is megértük, apám.
