Zsoltár férfihangra

Mire ez a jegyzet megjelenik, én már úton leszek Franciaországba. Hajrá, magyarok!

[ ] és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,
és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
az adamant rudakat.

Babits Mihály: Zsoltár férfihangra

Húsz éve járok válogatottmeccsekre. Eleinte Kassáról utaztam a Cracovia nemzetközi gyorsvonattal (a hazai mérkőzésekre). Egyszer, Svájc ellen, vittem magammal egy nagy lepedőt, festékszóróval kifújtam rá, hogy „Kassa”; ott lógott a Népstadion kerítésén, a kapu mögötti kanyarban.

###HIRDETES###

„Én minden meccsben a csodát vártam. És néha meg is kaptam.” Ezt Mándy Iván nyilatkozta egyszer. Valahogy így voltam ezzel én is. Minden válogatottmeccs előtt vártam a csodát. De nem jött, sosem jött. Kilesett a sarok mögül, rám nevetett, aztán eliszkolt. Ott álltam leforrázva a bukaresti 0:3-nál. Ott az amszterdami 1:8-nál. Tudom, milyenek a fázós stockholmi reggelek a kilátástalan vereségek után.

„Mert a drukker a saját reménytelenségét hozza ki a mérkőzésre, és hozzákapcsolja az életét egy futballcsapathoz.” Ez is Mándy. Szeretem az ő tiszta, sallangmentes mondatait. Mindent tudott a szurkolói lélekről.

Aztán tavaly november 15-én SMS-t kaptam apámtól. Sosem szokott SMS-t írni, a mobiltelefon már nem az ő világa. Akkor egyszer mégis írt. „Hát ezt is megértük, fiam.” Álltam az Üllői úti stadion tribünjén, olvastam apám SMS-ét, és mosolyogtam. A magyar válogatott éppen kijutott az Európa-bajnokságra.

Vajon milyen lesz a Himnuszt énekelni az Eb-meccsek előtt Habár, ha jobban belegondolok, nem is a Himnuszt, hanem a Himnusz utáni másodperceket várom leginkább. A remény másodperceit. Amikor még bármi megtörténhet. Legyőzhetjük Ausztriát, például. Az a kegyelmi állapot – a csoda lehetősége! – általában nem is tart tovább néhány másodpercnél. Nem mintha ez változtatna bármin is.

Azt a néhány másodperces előkatarzist elsősorban apámnak ajánlom majd Bordeaux-ból, Marseille-ből és Lyonból, felidézve a régi közös meccsnézéseket – édes istenem, hány ilyen volt! –, amikor álltunk a tévé előtt a hetedik emeleti kassai lakásban, elénekeltük a magyar himnuszt, aztán csöndben, némán végignéztük, ahogy megvernek minket a szovjetek, a görögök, az akárkik.

De ajánlom Szabó István egykori ipolyszakállosi és csatai tanító emlékének is, aki minden levelét azzal zárta: „Hajrá, magyarok!” Már nem láthattad a norvégok elleni pótselejtezőt, de az a győzelem a Tiéd is volt, Isu bá!

Ajánlom annak a halk szavú bácsinak, aki tavaly tavasszal Füleken nekem ajándékozta féltve őrzött kincseit, a 6:3-nak és a 7:1-nek emléket állító kiadványt, és azt suttogta, ő már feladta a reményt, hogy valaha lát még egy jó magyar válogatottat. (S én? Én vajon nem adtam föl a reményt évekkel ezelőtt valahol a liechtensteini 0:0 és a máltai 1:2 között, félúton?)

S ajánlom annak a 13-14 éves önmagamnak, aki zötyögve utazott hazafelé a kassai TJ VSZ edzéseiről, bámult ki a villamos ablakán, és olyasmikről ábrándozott, hogy egyszer majd egy fontos meccsen pályára lép a magyar válogatottban, és az utolsó percben megszerzi a győztes gólt.

Abban a kegyelmi állapotban, a Himnusz utáni néhány másodperces időűrben ezek mind benne lesznek. Ezek a magunkba zárt, bőrünk alá ivódott léttapasztalatok.

###HIRDETES2###

Tudom, vannak ennél fontosabb – ezerszer fontosabb – dolgok is. Nehéz nem gondolni a terrorveszélyre. A brüsszeli metróra, a párizsi Bataclanra, a Stade de France melletti robbantásokra. Nehéz nem kihallani a szokásosnál is mélyebb aggódást szeretteim hangjából.

Mert mire ez a jegyzet megjelenik, én már úton leszek Franciaországba. Tartoztam magamnak ezzel az utazással. A gyerekkoromért, a kamaszkoromért, az elmúlt harminc évért.

Hát ezt is megértük, apám.