Szóval: megyünk a kassai Fő utcán, tíz éve, tizenkettő, holdezüst haj, világosság, foci. Erről szeretnék írni. Ahogy a VSS Kassáról kérdezel, ahogy figyelsz, ahogy szétnézel, ahogy mindent szemmel tartasz.
„Látni a nagyságot és azt is, hogy ez miben áll. Megkockáztatom, a figyelemben.”
Kurtágról írtad, de ugyanilyen voltál. Mintha a hegyen laktál volna, ahonnan körbe-körbe ellátni (Nádasdy Ádám). Sok szép, okos búcsúztató. Metaforák, finoman csokorba kötve, koszorúba fonva.
Úgy terveztem, küldök neked egy üdvözletet Bordeaux-ból, a magyar–osztrákról, s akkor majd becsönget a postás az Emőd utcába. Csak semmi melodráma. „Kedves szüleim, zárom soraim.” A képeslapot megvettem, szép fotó, bordeaux-i háztetők, akárha Ottlik, de nem írtam meg, csavarogtam inkább naphosszat városról városra, és reménykedtem, hogy ráér.
„Szívesen hinném azt, hogy ha így süt a nap, akkor nincsen semmi baj.”
A helyzet az, hogy ellinkeskedtem. Ezt is. Most pótolnám, persze, de hamar elakadok. Csak a megszólítás marad a helyén. Szégyellem előtted, hogy ilyen bizonytalanul bánok a szavakkal. Variációk tétova mondatokra. Mégiscsak futballszurkoló volnék, láthatod, nem író. Gyufát keresek a kredencfiókban, aszpirinek, gombostűk, cérnaspulnik, apró limlomok között. Meggyújtok egy mécsest.
