Marcel Duchamp, az eltűnt idő mérnöke erősen hitt a művész médium mivoltában. Úgy gondolta, hogy a művész csinál valamit, és egy napon a közönség, a néző közbelépésével, közvetítésével elismerik, és mintegy az utókorra hagyományozódik. Méghozzá két pólus eredményeként. Az egyik póluson áll az, aki létrehozta a művet, a másikon az, aki nézi. Duchamp szinte nagyobb jelentőséget tulajdonított annak, aki nézi, mint annak, aki csinálta, annak ellenére, hogy tisztában volt vele, egy művész sem fogadta szívesen ezt a magyarázatot. Nekem, a jelen esetben befogadónak ez jó hír, hiszen végre az értékemen kezelnek. Fontos vagyok, mint a múzsa és a modell, és közben még azt is megúszom, hogy Duchamp sakkpartnere és tettestársa, Man Ray néhány vonással hegedűvé alakítson. Aztán még az is kecsegtető, hogy az utókorra hagyományozhatom az Ana portréját elkészítő Bálintot. Mert a Figurák kétségkívül rendkívül fontos sorozat, de ez már most is látszik, a maga jelenidejűségében. Vagy éppen a kortalanságában.
A szérián belül ez kiemelt kép, nagyon személyes. Története hosszabb és szebb, mint a többié. Hogy könnyebb vagy nehezebb, nem tudjuk, de érezhető, hogy ez egy megtapasztalt tekintet. A múzsa és a modell határvidékén. Bálint Budapesten, egy fesztiválon habarodott bele Anába. Ana éppen Romániából érkezett, ahol régészként dolgozott egy hónapig, Bálintnak pedig ott akadt munkája. Ennyi elég is volt. Véletlenek meg nincsenek, illetve vannak, de nem véletlenül. Ana galiciai francia–magyar lett idővel. Eleinte kicsit nehéz volt megszervezni az életüket, főleg a földrajzi távolság miatt, de miután Bálint kikeveredett Dél-Franciaországba, majd Ana Budára, elég hamar összehangolódtak. Hamarosan megszületett fiuk, Vito, és Ana tanulmányai miatt egyszer csak Párizsban találták magukat. Ám a dolgok nem pontosan a tervek szerint alakultak, így aztán délebbre tolták a bázist. Egészen pontosan Rodezbe, itt várták Bálint második szerelmét, Elzát. Ana is itt született, spanyol édesapja asztalosként, édesanyja mint a város egyetlen „független kisboltosa” tevékenykedett. De mindegy, valójában úgyis mindig helyben járunk a világban. Bálint budapesti kanyarjai meg voltak annyira élesek, hogy nyugodtan nézelődhetne befelé is egy ideig. De persze nem így lesz. Annyira intenzív és szuggesztív, mint a portréi. Néha őt magát is látni a témáiban, holott azok mégiscsak másik emberek lennének a valóságban, vagy mi. Komoly képesség ez, átok vagy áldás, egyfajta mágia, mint a fényképezés maga a hőskorban. Aztán ez persze elveszni látszott, de lám, mégis itt van, kitüntetett pillanatokban. A telefonos-művészi fotografálás például a pörgésről szól. Azt ugyanis visszük magunkkal, ha kell, ha nem, többnyire feltöltve. Adás van szünet nélkül, élesben. Ana szeme, Bálint szeme. A kozmikus fájdalom apoteózisa.
