Vannak, akik lassan öregszenek. A rock and roll, amennyiben nem öl, megerősít. Még akkor is, ha korán nekiveselkedik az ember. Mint például Manu Chao. Ahogyan azt a család régi barátja, Gabriel García Márquez oly szépen megfogalmazta: Manuval már négyévesen is csak baj volt – és még mindig ugyanolyan.
Bálinttal is nagyjából ez a helyzet. Manu és Bálint találkozása törvényszerű volt. Magától értetődő, mint amikor Manu elénekli a Carreteiro című galiciai kocsmadalt a világ minden édesanyjának. Manu mondja a Desaparecidosban: volando vengo, volando voy – szállva jövök, szállva megyek. Legalizáljunk hát.
Bálint, aki jelenleg Franciaországban, egy Rodez nevű helyen él, meséli: „A minap, egy vasárnap délután érkezett egy SMS a telefonomra. »A délutáni gyerekelőadás után Manu játszik egy kicsit, ne add tovább. Várunk.« A feladó egy haver, aki egy régi moziból csinált egy A Klub nevezetű táncos, színházas, zenés helyet, ahol néha neves arcok is megfordulnak. Az évek alatt jóban lettünk, megy a cserebere is képekkel, infókkal, most meg bepörgetett rendesen. A »tiltás« ellenére azonnal felhívtam a városban lévő magyarokat, hogy jöjjenek kölköstül. A szieszta elmaradt, és elindult a reszketés, hogy fér-e még kép a telefonomra, az aksi persze nyolc százalékon, meg ilyenek. Manu pár évvel ezelőtt már majdnem megvolt, egy rendes nagy koncertet adott Rodez-ban. Eredetileg Marseille-ben játszott volna valami ingyenbulin, de azt biztonsági okok miatt lemondták, és valami miatt ránk esett a választása. A huszonnégy órás szájról szájra promónak köszönhetően a pénztárnyitás előtt tizenöt perccel már nem volt jegy, és lenyomtak egy háromórás ugrálást. Én a végére kicsit túlhidratáltam magam, na de majd most. Megérkezünk a kölykökkel, bent szépen szól valami halkan, kezdődik a beengedés. Egy szál gitár, mikrofon, színpad szélén üldögélés, ebből állt a meglepetés. Ahogy gitárt adsz a kezébe, addig játszik, míg el nem veszed tőle. Jó volt látni az arcukat azoknak, akik csak egy gyerekmatinéra jöttek, és kezdett összeállni nekik a kép, arról nem is beszélve, hogy milyen érzés lehet bármit is előadni, hogy előtted-utánad egy legenda játszik csak úgy, mert ismeri a tulajt, és tett egy 400 kilométeres kitérőt. A szervezés így zajlott: halló, Manu vagyok, tíz perc, és megérkezem Rodez-ba, ti mit csináltok? Lement az előadás, már tűkön ültem, merthogy csökkenőben az energia a telefonon, ráadásul újra előkerült a gitár, egy rakat szülőnek csillog a szeme, és énekel a kis emberrel. Aztán eljött az én pillanatom. Pár perces magyarázat a figurákról, oké, no problem, már megyünk is ki az utcára, rajta baseballsapka, semmit nem látni a szeméből, nem szereti, ha így fényképezik, mert unatkozik. Szóval az időt sem lehet a végtelenségig húzni, kábé egy ciginyi van helyet találni. Megvan, a hátsó kijárat mellett a fűtőház felirat, vigyorgás, klikk, klakk, le is merül a telefon. Vissza a terembe, és ekkor becsapódik az »analógfeeling«, amikor meg kellett várni, míg előjön a celluloidról a cucc a sötétben. Csak reménykedem, hogy megvan, amit akartam, de meg kell várni, míg hazaérek, és feldugom a rendszert a kettőhúszra. Még egy kis énekelgetés, aztán szelfizés a fél várossal, majd integetés egy szakadt Peugeot-ból, és irány Barcelona. Ennyi.”
Tényleg ennyi, a régi barátságra való tekintettel nem fűzök hozzá semmit. Csendben elképzelem Manut Mindszentkállán, a pajtában.
