A fényképezésről az egyik legorbitálisabb közhely, hogy a pillanat megragadásának művészete, ám ez mélyen igaz is. Üstökön ragadjuk mintegy azt a pillanatot, zsákmányul ejtjük, vergődik az a pillanat, de mi nem eresztjük. Ez még akkor is így van, ha a fotográfus portrét készít, tehát beállít akár, közeget teremt, abban elhelyez. Hiszen az a pillanat, zsupsz, már el is múlt, és soha a büdös életben vissza nem tér. Még akkor sem, ha körforgás van itten esetleg, vagy ami szintén elképzelhető, idő nincs is, csupán ki lett találva, Isten engedékenységéből fakadóan az ember által. A kezdet kezdetén, a fotográfia (fényírás) hőskorában az volt az általános nézet, és ezt maga Daguerre is osztotta, hogy alig pislákol némi remény arra nézvést, hogy a műfaj alkalmas lehet portrékészítésre. Most meg úgy állunk, hogy többen akasztanák ki vadidegen embertársaik arcképét a nappalijuk falára, mint egy szarvast, amint éppen a szép míves patakra tart az erdőszélen. Ám sok víz lefolyt azon, míg a portréfotózás elérte ezt a státust, maga mögé utasítva a tájképet, a csendéletet vagy a tudományos alkalmazások széles spektrumát.
Nos, például lenne itt ez a kettős portré vagy akár hármas, vagy mi, amelyet magam is szívesen nézegetnék az otthonomban, aztán nem is nagyon érdekelne, hogy szobadísszé alakítom a művészetet. A két emberről annyit tudok, hogy az egyikük DJ, a másik bűvész, a kutya pedig helyes. Alighanem keverék, azok mostanában nagyon menők, csak a legelmaradottabbak korcsoznak tovább rendületlenül. Csavargók, punkok hozták őket magukkal, és manapság elképzelhetetlen nélkülük egy valamirevaló kocsmaterasz. Életmentés másként, ez a fő csapásirány, és ez felettébb rokonszenves. Most éppen fényképhátterezés történt, ami segít a megértésben. A rácsodálkozás öröme nem vész el, és még jön egy kis többlet is. Mint egy festmény befogadásánál. Ha például tudjuk, hogy Modigliani kutyául bánt a csajával, attól még nem utáljuk meg a képeit, csak árnyaljuk és gazdagítjuk a képet. Eleinte sokan úgy vélték, hogy a fényképészet soha nem válik képzőművészetté, de még képző művészetté sem, megakadályozza ebben az objektivitása, kvázi képzelőerejének hiánya. Aztán most mégis egymás legközelebbi kedves rokonai, plusz még a film ugye, amely lehet állóképek összessége is. Nekem a Goblin et Moonról, amely tehát egyfajta zenés mágia, ha akarom, mégis inkább az irodalom jut eszembe először. Úgy Jack Londontól Jack Kerouacig és a Jack Danielsig.
Hőseink úgy néznek ki, mint akik éppen most ugrottak le egy tehervagonról, mert bepöccent a vonatkísérő. Hogy melyikről, az esetünkben szinte édes mindegy. Mert megint az van, mint Bálint Figurák című sorozatának majd minden képével, hogy hőseink és a szituáció időtlen, kortalan. Az arcoktól a cipőkig, a koncepciótól a kompozícióig. Elég komplex cucc ez, mert itt van még egy kis szociografikus attitűd is, a társadalmi beágyazottság. Üvölt róla a kívülállás, a kaland, a szabadság. Hogy a csavargás, az úton levés fáradságos munka, de jó. Egy olyan világban pláne, ahol a többség a szabadság helyett a biztonságot választja, holott még azt sem tudják nekik garantálni, csupán a konzumrabszolgák nyakkalodáját. Ikonikus kép lehetne ez, amennyiben a közegnek, amelyben született, lenne még hajlama ikonizálni, miközben napi több millió megapixel zúdul bele a világegyetembe, és tűnik el nyomtalanul, különösebb hatás nélkül.
