Ez a kép nagyon francia. Nem franciás csupán, akár a könnyedség mint közhely, hanem esszenciális. Bálint otthonosan mozog ezen a terepen. Négy éve költöztek Rodezba, egy negyvenezres kisvárosba, Aveyron megye központjába. A felesége, Ana galiciai gyökerekkel ugyan, de ide született. Ment a vándorlás arrafelé is rendesen. Az aveyroniak közül sokan a szegénység miatt például Párizs felé vették az irányt a tizenhetedik században. Legtöbbjük először vízhordóként dolgozott a fürdőkben vagy garçon de caféként a bisztrókban, majd hajókkal szállították házhoz a szenet és a fát. Az utóbbiban volt a nagyobb perspektíva. Az egyre gyarapodó bevételekből hajóépítésbe fogtak, majd amikor az is bejött, apránként felvásárolták a fővárosi kávézókat. A múlt századra a legfrekventáltabb helyeken a legtöbb vendéglátóhely aveyroni kézbe került. És aztán zártak. Nem a helyeket, azokat legfeljebb egymás között cserélgették, hanem maguk körül, ahogy az egy rendes klánhoz illik. Így aztán ha abban a szerencsében részesülünk, hogy beülhetünk egy párizsi kávézóba, sörözőbe, étterembe, nagy valószínűséggel aveyroni gyökerű tulaj csilingel a kassza mögött.
Marie, a Café de la Paix (Béke kávéház) tulajdonosa pontosan az ellentétes utat járta be. Párizson és Tunézián keresztül talált vissza a gyökereihez, és Rodezban vágott bele a kocsmabizniszbe. A hely már eleve ismert volt a helyi amatőr és profi sakkozók körében, keddenként sakk-klubként is működött. Pontosan úgy, mint annak idején Budapesten a Sixtus. Hiába na, a múlt sokszor inkább édes, mint baljós árnya mindig itt kísért, véletlenek meg ugye nincsenek. A Sixtus volt ugyanis Bálint budapesti törzshelye vagy tíz éven át. Néhányszor alkalmam nyílt elkísérni, amelyikre emlékszem, azt sosem felejtem. Egy ponton az áldott emlékezetű Mariann és Gábor kiadta az ukázt a pultból, hogyaszongya: „A boldogságra! Csinn!” És egyszeriben a szabadság, az egyenlőség és a testvériség szelleme kezdett el hancúrozni a parányi helyiség falai között. Gábor egyébként később lejátszott néhány éjszakai partit (sakk) a „rodezi Békében”. Ez megy, világfalu van. És küzdelem a világbékéért. Bálint, ha ideje és a családja engedi, kiruccan a Café de la Paix-ba egy gyors kávéra vagy éppen egy figurahalászatra, esetleg esténként meginni egy aberlour-t a teraszon. És kötelező program a szombati piac után az ebéd előtt bedobni néhány casanist, amely a pastis korzikai verziója, azaz egy feles ánizspárlat vízzel feldobva. Ezt hívják törzshelynek, ahol a keresztneveden szólítanak, ismered a többieket, és hagyhatnak neked üzenetet, ha nem találtak otthon. Ez vész el az iparszerű vendéglátás dömpingjében, a kocsmák romjai között.
A függönyt azt szeretem még ezen a képen, már a helyes francia csaj klasszikfrizuráján túl és innen. Valószínűleg létezik egy hatalmas ellátó, ahonnan ezeket beszerzik, mert ilyet látni mindenhol Bretagne-tól Marseille-ig. Ilyen volt már René Artois (Éjféli Bagoly) vendéglőjében is a Halló, Halló! (’Allo, ’Allo!) című frenetikus brit tévésorozatban is. Mögüle kukucskáltak ki a felejthetetlen félnótás szereplők, hogy jönnek-e már a szintén balfék nácik a Bukott Madonna a nagy didikkel című festményért, amelyet azért a biztonság kedvéért többször lemásoltak, mielőtt szalámirudakba rejtették volna.
Mondom, ez a kép nagyon francia. Vagy brit. Vagy magyar. Mindenesetre kortalan, akár a figurák.
