Anna Thommen nem mond semmit, nem is kérdez semmit a szereplőktől, csak megmutatja az életük legfontosabb pillanatait a felzárkóztató képzés első napjától az utolsóig. Kamerájával ott van az iskolai órákon, a tanár-szülő találkozón, a szakmai gyakorlaton, de még az otthoniakkal való telefonbeszélgetések során is, és ott van az osztálykiránduláson, hogy meghallgassa, miről sugdolóznak az ágyszomszédok lámpaoltás után. A nézőnek megvan az az illúziója, hogy nagyon intim pillanatok részese lehetett, és ez sokszor talán valóban így is van.
A mai nézőben óhatatlanul felvetődik az a kérdés is, alkalmazható lenne-e ez modell akkor, ha egyszerre tíz- vagy akár százezreket kellene befogadnia egy-egy országnak. Ráadásul olyanokat, akiknek nagyon határozott elképzeléseik vannak arról, hogy mi jár nekik, és ebből nem hajlandóak engedni, sőt: van, hogy a tömeg erejével szereznek érvényt az elképzeléseiknek. A határátlépéskor legalábbis biztosan így volt. Hogy a menekültáradatban ki kicsoda, később úgyis ki fog derülni. Az az egy viszont biztos, hogy rengeteg gyerek érkezett egyedül, akikről gondoskodnia kell a fogadóországoknak. Anna Thommen filmjét nézve azt kívánjuk, bárcsak ez mindenhol olyan reményteli módon történne, ahogy ebben a svájci iskolában. A csodához a rengeteg pénzen kívül legalább olyan együttműködési készség szükséges, mint amit a Neulandban szereplő fiataloknál látunk.
(Anna Thommen: Neuland, 2013. További vetítések a Szemrevaló Fesztiválon: szeptember 30., Művész mozi, Budapest, október 6., Belvárosi mozi, Szeged)
