1954: Aranycsapatból ezüstcsapat

A németek győzelme mindmáig a világbajnokságok legváratlanabb sikere.

Sajnos, taktikusként felülmúlta a mi Sebes Gusztávunkat, hiszen a csoportkör 8:3-as eredményéből a német válogatott dupla, sőt tripla hasznot húzott. Egyrészt sokkal könnyebb ágra került az egyenes kieséses szakaszban, másrészt a magyarokat elbizakodottá tette az eredmény, harmadrészt Liebrich a találkozón lerúgta Puskást, aki ezután csak a döntőben játszhatott – jól, de nem csúcsformában.

Ezenfelül az Aranycsapat – az összeesküvés elméletek hívei szerint mindenképpen – nemzetközi összefogás áldozatává is vált. A FIFA képtelen lebonyolítást eszelt ki. A 16 résztvevőt négy csoportba osztották – eddig rendben –, ám a csoportokban alapesetben csak két fordulót bonyolítottak le! Az A csoportban Jugoszlávia, a C-ben pedig Ausztria végzett az élen Brazíliát, illetve Uruguayt – sorsolással! – „megelőzve”. Úgy, hogy a jugoszláv–brazil 1:1-re végződött, s a dél-amerikaiknak jobb volt a gólkülönbségük, az osztrák–uruguayi meccset pedig le sem játszották, s persze az uruk gólkülönbsége is jobb volt, mint a sógoroké...

A sorsolást pedig akkor is gond nélkül lehetett manipulálni. Mintha tényleg az lett volna a cél, hogy Magyarország a negyeddöntőben és az elődöntőben az előző világbajnokság két döntősével, Brazíliával és Uruguayjal akadjon össze.

A mieink Puskás nélkül meg is szenvedtek a győzelemért mindkét mérkőzésen. Mindkettőt 4:2-re nyerték meg, az elődöntőt csak hosszabbításban. A brazilok elleni meccs különösen forró hangulatú volt. A bíró előbb az egymásnak ugró Bozsik, Nilton Santos duót, majd a Lórántot szándékosan megrúgó Humbertót állította ki. A vereség után a brazilok elvesztették a fejüket, az öltözőfolyosón cipővel, szódásüveggel, mindennel, ami a kezük ügyébe került, dobálták a magyarokat. Uruguay pedig a nemzetközi porondon 1924 óta tartó veretlenségét az Aranycsapattal szemben vesztette el.

S ha mindez nem lenne elég, a finálét az 1953-ban és 1954 megalázott Anglia képviseletében Ling vezette, aki 3:2-es német előnynél a hajrában nem adta meg Puskás szabályos gólját.

Sorolhatnánk még az érthetetlen és gyanús körülményeket, a németek doppingolását, az Adidas új stoplis cipőjét, ami a Wankdorf-stadion felázott gyepén különösen nagy előnyt jelentett a németeknek, Sebes nehezen megmagyarázható húzását, ahogy felforgatta a magyar csapatot, ám a teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a magyar válogatott mindenekelőtt önmagát verte meg.

A még élő szemtanúk egyre többször beszélnek arról, hogy a keret több tagja már a döntő előtti éjszakán megünnepelte az aranyérmet. S bár már tíz perc után 2:0-ra vezettünk, kiütközött a fáradtság, s Puskásék nem bírtak a megittasodott németekkel. Csekély vigaszként be kellett érniük a vb után költött szállóigével, miszerint ugyan Németország a világbajnok, de Magyarország a világ legjobb csapata.

Az Aranycsapatból így lett ezüstcsapat, amelyet idehaza nem népünnepély, hanem a forradalom előszele fogadott.

Évtizedeken át volt miért búsulni, ám a magyar futball közelmúltja és jelene alapján nyugodtan fogalmazhatunk úgy: 1954-ben ezüstérmet nyertünk. Legfeljebb halkan tegyük hozzá: úgy, hogy elvesztettük az aranyat...