Sajnos, taktikusként felülmúlta a mi Sebes Gusztávunkat, hiszen a csoportkör 8:3-as eredményéből a német válogatott dupla, sőt tripla hasznot húzott. Egyrészt sokkal könnyebb ágra került az egyenes kieséses szakaszban, másrészt a magyarokat elbizakodottá tette az eredmény, harmadrészt Liebrich a találkozón lerúgta Puskást, aki ezután csak a döntőben játszhatott – jól, de nem csúcsformában.
Ezenfelül az Aranycsapat – az összeesküvés elméletek hívei szerint mindenképpen – nemzetközi összefogás áldozatává is vált. A FIFA képtelen lebonyolítást eszelt ki. A 16 résztvevőt négy csoportba osztották – eddig rendben –, ám a csoportokban alapesetben csak két fordulót bonyolítottak le! Az A csoportban Jugoszlávia, a C-ben pedig Ausztria végzett az élen Brazíliát, illetve Uruguayt – sorsolással! – „megelőzve”. Úgy, hogy a jugoszláv–brazil 1:1-re végződött, s a dél-amerikaiknak jobb volt a gólkülönbségük, az osztrák–uruguayi meccset pedig le sem játszották, s persze az uruk gólkülönbsége is jobb volt, mint a sógoroké...
A sorsolást pedig akkor is gond nélkül lehetett manipulálni. Mintha tényleg az lett volna a cél, hogy Magyarország a negyeddöntőben és az elődöntőben az előző világbajnokság két döntősével, Brazíliával és Uruguayjal akadjon össze.
A mieink Puskás nélkül meg is szenvedtek a győzelemért mindkét mérkőzésen. Mindkettőt 4:2-re nyerték meg, az elődöntőt csak hosszabbításban. A brazilok elleni meccs különösen forró hangulatú volt. A bíró előbb az egymásnak ugró Bozsik, Nilton Santos duót, majd a Lórántot szándékosan megrúgó Humbertót állította ki. A vereség után a brazilok elvesztették a fejüket, az öltözőfolyosón cipővel, szódásüveggel, mindennel, ami a kezük ügyébe került, dobálták a magyarokat. Uruguay pedig a nemzetközi porondon 1924 óta tartó veretlenségét az Aranycsapattal szemben vesztette el.
