Magyarország négy éven át tartó veretlenségi sorozattal – a vb-döntőt megelőzően utoljára Ausztriától szenvedett vereséget (5:3) 1950. május 14-én –, az 1952. évi olimpiai bajnoki címmel, az „Évszázad mérkőzésén” aratott diadallal, s a 6:3 „visszavágójával”, a 7:1-gyel a tarsolyában készült a világbajnokságra – toronymagas esélyesként. A 7:1 olyannyira felkészülési meccs volt, hogy három héttel a vb-rajt előtt, 1954 május 23-án játszották; s Puskásék már a 62. percben 6:0-ra vezettek, ami után megkönyörültek az angolokon.
Az Aranycsapat Európában egyeduralkodó volt, mindenki úgy kalkulált, legfeljebb valamelyik tengerentúli nagyágyú, Brazília vagy a címvédő Uruguay (Argentína nem vett részt a tornán) állíthatja meg. De hogy Németország, pontosabban az NSZK borsot törhet az orra alá – különösen a csoportmérkőzésen kiosztott, illetve elszenvedett 8:3 után –, abban egyetlen ember bízott töretlenül. Sepp Herberger.
1954-ben még meg sem született Gary Lineker, szóba sem jöhetett, hogy a labdarúgás az a játék, amit huszonketten játszanak, és mindig a németek nyernek. Akik az első négy vb-n nem ijesztettek rá a világra. 1930-ban nem utaztak el Uruguayba, 1934-ben bronzérmet szereztek, 1938-ban az osztrák Wundermannschafttal „összevont” csapatuk már a nyolcaddöntőben alulmaradt Svájccal szemben, 1950-ben pedig nem indulhattak el a selejtezőkön.
1954-ben kis túlzással még romokban hevert az NSZK, a labdarúgás sokadlagos ügy volt, a Bundesligát például először csak 1964-ben írták ki. Végiggondolva az eddigi tizenkilenc világbajnokságot, egyik válogatott győzelme sem annyira meglepő, mint a németé 1954-ből.
Nem hiába tartják úgy – nem csak a szurkolók, hanem a történészek is –, hogy az 1954-es labdarúgó-világbajnoki győzelem nagyon fontos szerepet játszott a II. világháború utáni német talpra állásban. A Nationalelf – Németországban szinte minden „Bundes-”, azaz szövetségi, a futballválogatott azonban a mai napig nemzeti – visszaadta a németek önmagukba vetett hitét.
Mindezt mindenekelőtt – miként már utaltunk rá – Sepp Herbergernek köszönheti. Aki hivatalosan 1936 óta volt szövetségi kapitány (a tisztséget egészen 1964-ig töltötte be), de a világháború után érdemben csak 1954-ben látott munkához. Egységes bajnokság nélkül nem volt könnyű dolga kiválasztani a legjobb játékosokat, de ő megbirkózott a feladattal.
Sajnos, taktikusként felülmúlta a mi Sebes Gusztávunkat, hiszen a csoportkör 8:3-as eredményéből a német válogatott dupla, sőt tripla hasznot húzott. Egyrészt sokkal könnyebb ágra került az egyenes kieséses szakaszban, másrészt a magyarokat elbizakodottá tette az eredmény, harmadrészt Liebrich a találkozón lerúgta Puskást, aki ezután csak a döntőben játszhatott – jól, de nem csúcsformában.
Ezenfelül az Aranycsapat – az összeesküvés elméletek hívei szerint mindenképpen – nemzetközi összefogás áldozatává is vált. A FIFA képtelen lebonyolítást eszelt ki. A 16 résztvevőt négy csoportba osztották – eddig rendben –, ám a csoportokban alapesetben csak két fordulót bonyolítottak le! Az A csoportban Jugoszlávia, a C-ben pedig Ausztria végzett az élen Brazíliát, illetve Uruguayt – sorsolással! – „megelőzve”. Úgy, hogy a jugoszláv–brazil 1:1-re végződött, s a dél-amerikaiknak jobb volt a gólkülönbségük, az osztrák–uruguayi meccset pedig le sem játszották, s persze az uruk gólkülönbsége is jobb volt, mint a sógoroké...
A sorsolást pedig akkor is gond nélkül lehetett manipulálni. Mintha tényleg az lett volna a cél, hogy Magyarország a negyeddöntőben és az elődöntőben az előző világbajnokság két döntősével, Brazíliával és Uruguayjal akadjon össze.
A mieink Puskás nélkül meg is szenvedtek a győzelemért mindkét mérkőzésen. Mindkettőt 4:2-re nyerték meg, az elődöntőt csak hosszabbításban. A brazilok elleni meccs különösen forró hangulatú volt. A bíró előbb az egymásnak ugró Bozsik, Nilton Santos duót, majd a Lórántot szándékosan megrúgó Humbertót állította ki. A vereség után a brazilok elvesztették a fejüket, az öltözőfolyosón cipővel, szódásüveggel, mindennel, ami a kezük ügyébe került, dobálták a magyarokat. Uruguay pedig a nemzetközi porondon 1924 óta tartó veretlenségét az Aranycsapattal szemben vesztette el.
S ha mindez nem lenne elég, a finálét az 1953-ban és 1954 megalázott Anglia képviseletében Ling vezette, aki 3:2-es német előnynél a hajrában nem adta meg Puskás szabályos gólját.
Sorolhatnánk még az érthetetlen és gyanús körülményeket, a németek doppingolását, az Adidas új stoplis cipőjét, ami a Wankdorf-stadion felázott gyepén különösen nagy előnyt jelentett a németeknek, Sebes nehezen megmagyarázható húzását, ahogy felforgatta a magyar csapatot, ám a teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a magyar válogatott mindenekelőtt önmagát verte meg.
A még élő szemtanúk egyre többször beszélnek arról, hogy a keret több tagja már a döntő előtti éjszakán megünnepelte az aranyérmet. S bár már tíz perc után 2:0-ra vezettünk, kiütközött a fáradtság, s Puskásék nem bírtak a megittasodott németekkel. Csekély vigaszként be kellett érniük a vb után költött szállóigével, miszerint ugyan Németország a világbajnok, de Magyarország a világ legjobb csapata.
Az Aranycsapatból így lett ezüstcsapat, amelyet idehaza nem népünnepély, hanem a forradalom előszele fogadott.
Évtizedeken át volt miért búsulni, ám a magyar futball közelmúltja és jelene alapján nyugodtan fogalmazhatunk úgy: 1954-ben ezüstérmet nyertünk. Legfeljebb halkan tegyük hozzá: úgy, hogy elvesztettük az aranyat...
