Amikor a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) végrehajtó bizottsága 1988. július 4-én Zürichben szavazott az 1994-es rendezőről, az Egyesült Államok tíz, Marokkó hét, Brazília két voksot kapott, Chile pedig még időben visszalépett, hogy ne blamálja magát. A vb megnyitóünnepségének az amerikaiak megadták a módját, a chicagói Soldier Field-stadionban a földkerekség leghíresebb talk show műsorvezetője, Oprah Winfrey konferált, dalra fakadt Diana Ross, a díszpáholyban pedig ott feszített Bill Clinton elnök és Helmut Kohl is. A német kancellárnak az viszont már aligha tetszett, hogy a műsor után a nyitómeccsen a címvédő Nationalelf Andreas Brehmével (akinek a tizenegyesesgóljával négy évvel korábban a döntőben legyőzték az argentinokat), Lothar Matthäusszal és Jürgen Klinsmannal nagy nehezen csak 1–0-s győzelmet szenved ki Bolívia ellen. Megjegyzendő, hogy Németország az ország újraegyesítése után először szerepelt ezen a néven 1938 után, a Szovjetunió helyett pedig először üdvözölhettük Oroszországot.
A torna lebonyolítási rendszere megegyezett az 1990-es olaszországi világbajnokságéval. A huszonnégy csapatot hat négyes csoportba osztották, az egyenes kieséses rendszerbe minden csoportból az első és második helyezettek, valamint a négy legjobb harmadik jutott. Ez volt az utolsó ilyen rendszerű világbajnokság, hiszen 1998-tól már harminckét csapat vesz részt a tornán. Válogatottunk a selejtezőkön katasztrofálisan szerepelt, a görögök, az oroszok és az izlandiak mögött negyedik lett csoportjában – csak a luxemburgiakat előzte meg –, nyolc meccsen mindössze öt pontot szerzett. A vesszőfutás alatt Jenei Imre, Puskás Ferenc és Verebes József is irányította a nemzeti csapatot, játszott Détári Lajos, Kovács Kálmán, Kiprich József, Vincze István és Lipcsei Péter is, de semmi sem sikerült. Elvérzett Anglia és Portugália is, Jugoszláviát a délszláv háború miatt minden versenyből kizárták, Argentína pedig csak ötödik lett a dél-amerikai csoportban, pótselejtezőn jutott ki a vb-re, de Ausztrália ellen is megszenvedett (1–1, 1–0).
Bár az Egyesült Államokban milliók azt sem tudták, mi fán terem a labdarúgás, a hatalmas stadionok mégis megteltek, a mérkőzésekre átlagban 69 ezer néző látogatott ki – egészen pontosan 68 991 –, ennyi se előtte, se azóta. A házigazda a harmadik legjobb csoportharmadikként továbblépett a legjobb tizenhatba, és ott csak 1–0-ra kapott ki a Romarióval, Bebetóval, Dungával fémjelzett Brazíliától. A negyeddöntőbe még Hollandia, Svédország, Németország, Bulgária, Spanyolország, Olaszország és Románia verekedte be magát, Gheorge Hagi és társai 3–2-re verték Argentínát, az előző vb ezüstérmese eddig húzta. Azután, hogy nemzeti hősét, Diego Maradonát a második csoportmeccs után visszaesőként doppingoláson kapták – most nem kokaint mutattak ki nála, mint korábban Nápolyban, hanem az ephedrin nevű serkentőt –, és hazazavarták
De hamarosan csomagolhatott a címvédő is, a nyolc között a bolgárok hatalmas meglepetésre 2–1-re legyőzték a németeket. Matthäus tizenegyesgóljával még Berti Vogts legénysége vezetett, de a hajrában három percen belül előbb Hriszto Sztojcskov, majd Jordan Lecskov is betalált Bodo Illgner kapujába.
Olaszország ugyancsak 2–1-re nyert Spanyolország ellen, Svédország 2–2 után büntetőpárbajban ejtette ki Romániát. A brazilok pedig az egyetemes vb-történelem egyik legjobb meccsén verték a 0–2-ről még visszakapaszkodó hollandokat 3–2-re, akiknek Branco elemi erejű szabadrúgására már nem volt válaszuk. A brazilok második gólját szerző Bebeto babaringatós gólöröme is beégett az emlékezetekbe; a csatárnak két nappal korábban született meg a harmadik gyermeke, ezt is megünnepelte a találatával együtt.
Az elődöntő nem hozott semmi rendkívülit, Brazília 1–0-ra legyőzte Svédországot, Olaszország 2–1-re Bulgáriát, jöhetett a brazil–olasz finálé a pasadenai Rose Bowl-stadionban 94 000 néző előtt, és Puhl Sándor bíráskodása mellett. Az előző évben a már a világ harmadik legjobb játékvezetőjének megválasztott egri sípmester a vb-n a brazil–svéd (1–1) csoportmeccset, majd az olasz–spanyol negyeddöntőt is vezette, ezek után megkapta a döntőt is. A színfalak mögött ebben jelentős szerepe volt korábbi kiváló játékvezetőnknek, Palotai Károlynak, aki erről 2010-ben beszélt is egy interjúban: „Akkoriban a FIFA játékvezetői bizottságában is tevékenykedtem. Sanyi legnagyobb ellenfele a dán Peter Mikkelsen volt, akit az európai tagok többsége szívesebben látott volna a döntőben. Tudtam, hogy nekem a többi földrész képviselőjét kell elsősorban meggyőznöm arról, hogy mégis Puhl lenne a megfelelő személy. Nos, ez a taktika annyira bevált, hogy Sanyit végül is 7:3 arányban szavaztuk meg.”
S jól döntöttek, mert Puhl Sándor paraguayi és iráni asszisztensével tökéletesen levezette az egyébként felettébb unalmas, eseménytelen találkozót, és megdolgozott a pénzéért, hiszen a döntő gól nélküli 120 perc után tizenegyespárbajba torkollott. A selecaóból csak Marcio Santos rontott, az olaszoktól Franco Baresi és Daniele Massaro is, majd Roberto Baggio, aki a döntőig a hátán vitte a csapatát, az égbe lőtte a labdát, és Brazília abban a szemvillanásban négyszeres világbajnok lett.
csapatok száma: 16
döntő: Brazília–Olaszország 0–0, 11-esekkel 3–2
Pasadena, Rose Bowl-stadion, 94 000 néző, jv.: Puhl Sándor
Brazília: Taffarel – Jorginho (Cafu, 21.), Aldair, Marcio Santos, Branco – Mauro Silva, Dunga – Mazinho, Zinho (Viola, 106.) – Romario, Bebeto
szövetségi kapitány: Carlos Alberto Parreira
Olaszország: Pagliuca – Mussi (Apolloni, 35.), Baresi, Maldini, Benarrivo – Berti, D. Baggio (Evani, 95.), Albertini, Donadoni – R. Baggio, Massaro
szövetségi kapitány: Arrigo Sacchi
A harmadik helyért: Svédország–Bulgária 4–0
Gólkirály: Hriszto Sztojcskov (bolgár) és Oleg Szalenko (orosz) 6-6 góllal
