Belgium legutóbb 2002-ben szerepelt világbajnokságon, s sokan még 2012 nyarán sem tettek volna egy lyukas kétfillérest sem a belgák sikerére, hiszen a 2014-es vb-selejtezők rajtja előtt, 2012 augusztusában Belgium csupán 53. volt a FIFA rangsorában (igaz, állt ennél hátrébb is: 2007-ben, a mélyponton a 71. helyig csúszott vissza). Ám az elmúlt években be-, avagy összeérett az ifjú generáció.
Aminek persze már voltak előjelei. Az első jelentős eredményként a belga U21-es csapat kijutott a 2008-as pekingi olimpiára, ahol negyedikként végzett. A csapatot olyan ma már jól ismert, magasan jegyzett, elitklubokban szereplő játékosok alkották, mint például Vincent Kompany, Thomas Vermaelen, Marouane Fellaini, Kevin Mirallas, Jan Vertonghen, Mousa Dembélé – egytől egyik tagjai a mai felnőtt keretnek.
Eme, jellemzően 1985–1987-es születésű generáció mellé csatlakoztak a még fiatalabbak, így Thibaut Courtois (1991), Eden Hazard (1991), Christian Benteke (1990), Kevin De Bruyne (1991), Romelu Lukaku (1993), s újabban a Manchester United 19 éves üdvöskéje, Adnan Januzaj (a csupán 18 éves Zakaria Bakkali kimaradt a vb-keretből), Januzaj koszovói albán szülők gyermekeként Belgiumban született, 2011 óta a Manchester United játékosa, az ősszel bemutatkozott a Premier League-ben, a belga mellett az angol és az albán válogatottba is csábították, végül idén a belgát választotta.
Generációs ellentétek aligha feszítik szét Marc Wilmots csapatát, hiszen Daniel Van Buyten az egyetlen harminc feletti (igaz, ő már 35 éves), mögötte már a ’85-ösök a rangidősek! Sokkal inkább az a kérdés, hogy az őslakosok és bevándorlók keverékéből álló válogatott egységét sikerül-e heteken át fönntartani.
Nacer Chadli és Marouane Fellaini szülei marokkóiak, Christian Benteke felmenői Kongóból származnak, miként Kompany édesapja is, apai ágon Moussa Dembele mali, Axel Witsel martinique-i. Kevin Mirallas szülei pedig Spanyolországból költöztek Belgiumba. Az eredmények azt mutatják, eme sokszínűség eddig nem okozott olyan feszültséget a válogatotton belül, mint az országra ránehezedő flamand–vallon ellentét.
Fazekas László, a hazai rangsorban 92 válogatott fellépéssel Bozsik József mögött második, Kapa becenévre hallgató, ma már 66 éves egykori kiválóság nem osztja az általános vélekedést, miszerint a belga lehet a vb egyik meglepetéscsapata. A Belgiumban letelepedett egykori kiválóság szerint a belga válogatott egysége sebezhető, másrészt a gárda még túl fiatal. „Brazíliában még a tanulópénzt fizeti meg Wilmots csapata, a 2016-os Eb-re viszont beérhetnek a játékosok.”
Ha a világbajnoki szereplést tekintjük az első számú szempontnak, akkor az algériai labdarúgás második virágkorát éli. A „Zöldek” a nyolcvanas években ugyanúgy kijutottak egymást követő két vb-re (1982, 1986), mint a jelenkorban, hiszen négy éve Dél-Afrikában is ott voltak. Véletlenül sem akarjuk megsérteni a bosnyák kapitány, Vahid Halilhodzic együttesét, de idén aligha okoz akkora szenzációt, mint 1982-ben, amikor Algéria megverte az NSZK-t, s az utolsó fordulóban csupán a német–osztrák összejátszás miatt nem jutott tovább a csoportból.
A nyolcvanas évek sztárjaihoz, Rabah Madzserhez, Lahdar Bellumhoz és Szalah Asszadhoz fogható klasszisok a mai csapatban nincsenek, de véletlenül sincs okunk és jogunk fitymálni az algériai keretet; sokért nem adnánk, ha a magyar válogatott ugyanúgy olasz- és spanyolországi légiósok egész hadát tudná felmutatni, mint az észak-afrikai együttes.
Az Arsavinra, Pavljucsenkóra, Zsirkovra, Zirjanovra épülő, Guus Hiddink vezérelte orosz válogatott 2008-ban futballszurkolók egész hadát lenyűgözve jutott az elődöntőig az Európa-bajnokságon, ám ott Spanyolországgal
szemben kapitulált. Aztán lemaradt a 2010-es világbajnokságról is, ami után Hiddinknek nem lehetett maradása.
Az elmúlt két évben egy másik európai sztáredző, Fabio Capello igyekszik újra ütőképes alakulatot gyúrni az oroszokból. Akinfejev, Berezuckij, Zsirkov, Sirokov és Ignasevics maradt meg hírmondónak a régi Hiddink-féle gárdából, de például Arsavin és Pavljucsenko már csak levezet a Zenyitben, illetve a Szpartakban.
Capello az ébredő orosz hatalomvágynak megfelelő válogatási elvet alkalmaz, csak az odahaza, a Premjer Ligában szereplő játékosok lehetnek a válogatott keret tagjai, aminek talán a Sevillával idén Európa-ligát nyert Cserisev a legnagyobb áldozata.
Igaz, így viszont nem is lehet kérdéses, hogy Capello az oroszok legnagyobb sztárja. Ha valakit mégis ki akarunk emelni, akkor sokak szerint Alekszandr Kokorin okozhat meglepetést, aki a Dinamónál Dzsudzsák Balázs csapattársa.
Az oroszoknak illene továbbjutni a H csoportból, csak az a kérdés, hogy Belgium előtt vagy mögött.
A Koreai Köztársaság az 1954-es világbajnokságon legfeljebb üde színfoltot jelentett – az Aranycsapat 9–0-ra
tángálta el a megszeppent ázsiaiakat –, utána szűk három évtizeden át csak sóvárgott a vb után, 1986 óta viszont egyszer sem hiányzott. A koreai labdarúgás ez alapján, mondhatni, ellentétes utat jár be a magyarral.
Hozzátehetjük persze: bárcsak nekünk lett volna legalább egyszer olyan bírói hátszelünk, mint a koreaiaknak 2002-ben. Igaz, mi még sosem rendeztünk világbajnokságot.
A szurkolók a nyolcvanas években Bum Kum Csával, a közelmúltban pedig Pak Dzsi Szunggal azonosították a koreai futballt. Előbbinek máig megbocsáthatatlan bűne, hogy irányításával a válogatott 1998-ban a csoportban ragadt, azóta nem alkalmazza a szövetség, a Manchester United korábbi játékosa pedig az idény végén visszavonult. Annyira nem tűnik erősnek a koreai csapat, hogy ily könnyen lemondjon róla. Így is akad néhány nyugat-európai légiós a keretben, közülük a Szon Hung Min, a Leverkusen támadója a legismertebb.
A tizenkét évvel ezelőtti negyedik hely megismételhetetlennek tűnik, bravúrszámba menne, ha Korea továbbjutna a csoportból.
