Perumal, a bundakirály otthonra talált hazánkban

Vádalkut kötött a magyar hatóságokkal, éli világát.

Aki olvasta Brett Forrest remek oknyomozó munkáját, A bundamaffiát – és érzékelte, hogy maradt itt még elvarratlan szál bőséggel –, az sejthette, hogy a könyvet hazánkban megjelentető kiadó tulajdonosa, Értékes Christos nem nyugszik, és hamarosan újabb kiadvánnyal jelentkezik a fogadási csalások témakörében.

És íme, máris itt A bundakirály, amely a látszat ellenére nem A bundamaffia folytatása, hiszen más a szerzőpáros. A kapocs mégis megvan, hiszen a 365 oldalas könyv a fogadási csalásokra szakosodott világméretű hálózat alvezérének, Wilson Raj Perumalnak az élettörténete, zaftos részletekkel, helyenként profán nyelvezettel megírva. A kiadvány a honi olvasót bizonyára kiemelten érdeklő magyar szálat is bemutatja, még ha – ahogy az a szerdai sajtótájékoztatón elhangzott, a jelenleg is folyó nyomozás érdekeire hivatkozással – itt-ott álnevekkel is, az eseményeket csupán körülírva. Így nem lehet feltétlenül ráismerni, kiről és miről „énekel” a felettébb beszédes koronatanú, a magyar tippmixcsalókat – vagy legalábbis közülük néhányat – vádalku keretében rács mögé juttató férfi.

A két olasz szerző, Alessandro Righi és Emanuele Piano magával Perumallal együtt ott volt a magyarországi bemutatón. A könyv főhőse, a 49 éves, Szingapúrban született, de felmenői révén dél-indiai, tehát tamil származású csaló évek óta hazánkban él, szabadlábon, mondhatni úgy, mint Marci Hevesen. Kérdésemre így fogalmazott: „Magyarország csodálatos hely, ha húsz éve megismerem az önök országát, akkor már húsz éve ideköltöztem volna.”

Gratulálunk, jólesik ezt hallani. Hogy a történelem egyik leggátlástalanabb tippmixcsalójának szájából, aki annak köszönhetően flangál szabadlábon és éli világát, hogy feldobta cinkostársait a magyar rendőrségnek, nos, ez már kevésbé lélekemelő. De mit csináljunk, ilyen világ van

Meg olyan, hogy – amint Hegedűs Henriknek, a könyv egyik fordítójának szájából elhangzott – a kötet megjelenése, illetve Perumal kitálalása óta vajmi kevés történt világszinten a bundamaffia felszámolása érdekében, legalábbis a futballhatóságok részéről. (Annyit azért a történeti hűség kedvéért el kell mondanunk, hogy a német, az olasz, a finn és a magyar ügyészség beindította a nyomozást – a szerk.)

Megtudhatjuk, hogy néhány éve ötvenezer dollárból simán meg lehetett bundázni egy magyar meccset – öt játékos elegendő volt hozzá, fejenként tízezer dollárt kaptak –, és Perumal azt sem titkolta, hogy a várható anyagi haszon reményében állt rá, hogy megnyíljon Righinek és Pianónak, egyéves könyörgésük után.

Miközben olvassuk a könyvet, és virtuálisan végigkísérjük Perumalt, ezt a nem túl művelt, közepesen iskolázott, koldusszegény ötgyermekes családból származó svihákot szédítő világ körüli szélhámos kalandozásain a lappföldi Rovaniemitől a nigériai Abujáig, Hanoitól Johannesburgon át Debrecenig, percenként leesik az állunk. Mitől is? Csak attól, hogy bármerre is járt napjaink füstös képű Osztap Bendere, a dúsgazdag Németországtól a koldusszegény Salvadorig, sehol sem jelentett problémát megtalálni a futballcsapatoknál, szövetségeknél azokat a játékosokat, bírókat, sportvezetőket, akik néhány ezer dollárért vagy euróért eladták a meccseket, és azzal együtt a becsületüket.

Az egészben a legfájóbb: közülük számosan honfitársaink