World Press-díj és majdnem halál várta Vietnamban

Lőttek rá rakétával, majdnem felrobbant, de World Press-díjat nyert. Friedmann Endre a vietnami kalandjairól.

– Miért pont ön ment Vietnamba magyar részről?
– A kezdet kezdetétől haditudósító voltam. Amikor leszereltem a sorkatonaságból és visszatértem az MTI-be dolgozni, akkor valahogy rajtam maradt, hogy én katonai témákkal foglalkozom. Amikor a vietnami kiküldetés felmerült, nem sok jelentkező akadt, én meg örömmel vállaltam, mert azt gondoltam, ez egy olyan kihívás, aminek a megoldása majd csak rajtam múlik, és ha nem sikerül valamiért, az az én bajom. Meg persze az MTI-é. Hivatalosan az ellenőrző bizottság tagjaként mentem ki, és ugyanúgy beöltöztettek egyenruhába, mint a küldöttség többi tagját, például a külkereskedelmi dolgozókat. Rengeteg megpróbáltatást jelentett ez a munka, főleg fizikailag. Már az indulás sem volt könnyű, mert előtte vesegörcsöt kaptam, aztán a 43-as busszal addig utaztam Újpesten jobbra-balra az akkor még köves úton, hogy sikerült kirázni a vesekövet. Megkaptam aztán a védőoltást, amitől az odaúton végig fel volt dagadva a karom, mondjuk, az életben nem látszottam még olyan izmosnak.

– Fel lehetett itthonról megfelelően készülni egy ennyire különös kalandra?
– Nemcsak nekem, hanem a profi katonáknak is teljesen újszerű élmény volt ez az egész. Maga az éghajlat teljesen szokatlan volt. A katonáink nem voltak még ilyen kiküldetésben, főleg nem kontingensben. Egy csomó probléma csak ott derült ki. Például egy sor felesleges dolgot vittünk magunkkal. A szakmai kihívásról nem is beszélve. Akkor még természetesen filmmel dolgoztunk, és azon töprengtem, hogyan tudnám őket valahogy úgy elcsomagolni, hogy szigetelve legyenek a trópusi időjárástól. Aztán az anyagbeszerzővel lementünk a Kígyó utca sarkára a gyógyszertárba. A kisasszony jön, kérdi, mit parancsolnak? Száz doboz kotont – feleltük. Erre a kisasszony: hogyan fizetnek? Mire mi: tessék róla közületi számlát kitölteni. De a neheze csak azután jött, amikor egyenként kellett minden egyes kotonba elcsomagolni a filmeket.

– Az exponált tekercseket azután ugyanúgy vissza kellett csomagolni?
– Bizony. Az anyagküldés nem volt egyszerű a technikai fejlettség akkori fokán. Megcsináltam az anyagot, mellékeltem a rövid leírást, becsomagoltam és a futárra bíztam, aki Indián és a Szovjetunión keresztül juttatta haza. Helyben nem volt lehetőség a képek kidolgozására. Egyébként alapesetben úgy dolgoztunk akkoriban, hogyha megcsináltam a képet, elmentem valahová előhívatni, utána azt kópiáztattam, majd szereztem telefotóvonalat. És ha sikerült ilyen gépet szerezni, akkor is 15-20 perc volt egyetlenegy kép leadása. Ennek ellenére Vietnamból nem érkeztek frissebb vagy jobb képek az enyémnél, mert minden ottani történést úgy fotografáltam meg, hogy mindig legyen valamilyen időtálló része az elkészült anyagnak, és ne csak a pillanathoz legyen kötve.

– Miért nem mehetett ki simán fotóriporterként, miért kellett katonának beöltöznie?
– Ahhoz, hogy egyáltalán kezdetét vegye egy idézőjelben békés időszak Vietnamban, egy nemzetközi ellenőrző bizottságot kellett felállítani, amelynek többek között lengyelek, kanadaiak, indonézek és magyarok voltak a tagjai. Közben azért még folyt a háború, de zajlottak a fogolycserék. Az egész folyamat tehát katonai ellenőrzés alatt állt, a magyarok is katonaként voltak jelen ebben, de voltak természetesen diplomaták is. Ám mivel mindenki tudta rólam, hogy valójában ki is vagyok, azért időnként kivetkőztem az egyenruhából.

– Mik okozták a legnagyobb nehézségeket?
– Ahogy mondtam, egyfelől az anyag hazaküldésének napi szinten történő megszervezése. Másrészt meg az egészségügyi problémák. Ezzel persze ott és akkor nem törődtünk igazán. Én a legelső transzporttal érkeztem, és akkor még elég zűrös volt a helyzet. Tömegszállásokon, elhagyatott barakkokban aludtunk. Ezek a körülmények aztán rendeződtek, az időjárást is meg lehetett szokni. De mai napig hatnak bizonyos ott jelentkező egészségügyi problémák. Kaptam egy betegséget, amitől már itthon a halálomon voltam. Lefogytam 40 kilóra, az orvosok közölték velem, hogy annyi. Egy évig tartott végül, hogy úgy-ahogy rendbe rakjanak. A Máté Gyuri nevű újságíró megírta a nekrológomat is, amit behozott a kórházba megmutatni nekem.

– És tetszett?
– Igen. Egyébként el is lehet olvasni, mert a régi Magyar Sajtó című folyóiratban anyag nem vész el alapon meg is jelent. Szóval nem volt könnyű. Olyan is volt, hogy repültem a futárgéppel, és amikor a pilóta észrevette, hogy kilőttek ránk egy rakétát, szándékosan lezuhantatta a gépet. Ennek hatására kiszakadt a dobhártyám, ami aztán végigkísérte az életemet.

– Mindezzel együtt megérte?
– Teljesen. Előtte is voltak érdekes munkáim, de ekkor éreztem azt, hogy a csúcson vagyok, hogy mindent meg tudok csinálni. Volt olyan, hogy megbeszéltem a dél-vietnamiakkal, hogy átkelek velük a folyón a csónakjukban. De észrevettem egy jó képet, és visszaszaladtam megcsinálni. Ők közben elindultak és aknára futottak. Én pedig azt fotóztam le végül, ahogy hozzák ki őket a folyóból. A többiek a parton majdnem szétvertek emiatt. Vagy komolyan veszed a szakmát, vagy nem. Ha igen, akkor csinálni kell mindenáron. Már akkor is elég komolyan gondolkodtam erről, hiszen addigra végigcsináltam a második világháború végét, végigcsináltam ’56-ot. Számtalan olyan történet esett meg velem, amikről utólag magam is nehezen hiszem el, hogy tényleg megtörténtek.

Friedmann Endre vietnami képei, amelyekkel első helyezést ért el a World Press Photo pályázatán 1974-ben.

Quang Tri, 1973. március 26.
Az átadásra váró foglyokat (a Dél-Vietnami Ideiglenes Forradalmi Kormány, a DIFK harcosait) a saigoni hadsereg tábori csendőrei őrzik az átadás előtti pillanatokban. A foglyok rabruhájukat, sőt még sarujukat is levetve várakoznak a szabadulásra. A Thach Han folyó partján, a súlyos harcok színhelyén, az I. úttól nem messze került sor a foglyok egy csoportjának átadására a Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság (NEFB = International Commission of Control and Supervision, ICCS) jelenlétében.
MTI Fotó: Friedmann Endre

Quang Tri, 1973. március 26.
Quang Tri tartomány neve szerepelt a leggyakrabban a vietnami hadijelentésekben. A súlyos harcok színhelyén, az I. úttól nem messze, a Thach Nan folyó egyik partján a saigoni hadsereg, a másikon a DIFK csapatai állomásoznak. Itt került sor a saigoni rezsim fogságában lévő foglyok egy csoportjának átadására.
(A kép eredetileg nem volt része a sorozatnak.)
MTI Fotó: Friedmann Endre

Quang Tri, 1973. március 26.
A saigoni rezsim fogságából szabadult foglyok a Thach Han folyó vizében rohannak harcostársaik, a Felszabadítási Front (Dél-Vietnami Ideiglenes Forradalmi Kormány, DIFK) katonái felé.
MTI Fotó: Friedmann Endre

Quang Tri, 1973. március 26.
A boldog találkozás pillanatai: a DIFK (Dél-Vietnami Ideiglenes Forradalmi Kormány) harcosai a Thach Han folyóban találkoztak a saigoni rezsim fogságából szabadult társaikkal.
MTI Fotó: Friedmann Endre

Quang Tri, 1973. március 26.
Fehér köpenyes ápolónő támogatja az egyik szabadult foglyot a Thach Han folyó partján.
MTI Fotó: Friedmann Endre

Quang Tri, 1973. március 26.
DIFK-harcos támogatja a Thach Han folyó partján a saigoni rezsim fogságából szabadult társát.
MTI Fotó: Friedmann Endre

Quang Tri, 1973. március 26.
A saigoni rezsim fogságából szabadult foglyok, a DIFK harcosai ismét magukra ölthették a Felszabadító Hadsereg egyenruháját.
MTI Fotó: Friedmann Endre